Mária Teréziát a magyar rendek mentették meg

Jóllehet VI. Károly császár (magyar királyként III. Károly) abban reménykedett, hogy az 1713-ban megalkotott, a magyar országgyűlés által 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctióval be tudja biztosítani a Habsburg-ház leányági örökösödését, és ezzel Mária Terézia zavartalan trónra kerülését, az átmenet korántsem volt problémáktól mentes. A császár életében ugyan a legtöbb európai hatalom elismerte a törvény érvényességét, 1740 őszén, váratlanul bekövetkezett halála után viszont a reálpolitika felülírta az „adott szó” szentségét.

Bajorország azonnal bejelentette az igényét a Habsburg örökségre, Franciaország gyenge ürüggyel – arra hivatkoztak, hogy nem tudják, milyen formulával kéne illetni a császárnőt – habozott elismerni az új uralkodót, Poroszország pedig Sziléziát kérte a támogatásért cserébe. Mielőtt erre az ajánlatra Bécsből érdemi válasz érkezhetett volna, Nagy Frigyes porosz király úgy döntött, inkább legyen a fegyvereké a szó, ezzel kirobbant az 1748-ig tartó osztrák örökösödési háború.

A hadi események nem alakultak jól Mária Terézia számára, Szilézia és Csehország veszni látszott, 1741 nyarára pedig már porosz–francia szövetséggel kellett szembenéznie, és küszöbön állt Bajorország, Szászország, Spanyolország és Svédország csatlakozása is a koalícióhoz. A császárnőt ugyan 1741 júniusában magyar királlyá koronázták Pozsonyban, azonban égető szüksége volt a magyar rendek támogatására a harctéren is, ezért szeptemberre újabb országgyűlést hívott össze.

A legenda szerint, a királynő a drámai hatás kedvéért egyenesen újszülött gyermekével, a későbbi II. Józseffel a karján jelent meg az összegyűlt urak előtt, sőt még meg is csípte a szerencsétlen apróságot, hogy az sírva fakadjon. A történet természetesen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: források bizonyítják, a kisgyermeket csak jóval a sorsdöntő ülés után vitték anyja után Pozsonyba. De szavai is elegendőnek bizonyultak. „Magyarországról, a mi személyünkről, gyermekeinkről és a koronáról van szó. Mindenkitől elhagyatva, egyedül a magyarok hűségéhez és régóta ismert áldozatkészségéhez folyamodunk. Személyünk, gyermekeink, koronánk és a birodalom végső veszedelmében kérjük a rendek haladéktalan segítségét” – mondta latinul a királynő, az egybegyűlt rendek pedig az elhíresült „vitam et sanguinem”, azaz „életünk és vérünk” felkiáltással álltak az uralkodó mellé.

Árulás vagy haszon?

Egy másik anekdota szerint az urak közül sokan a nagy lelkesedésben is hozzátették, hogy „sed avenam non”, azaz „de a zabunkat nem”. Miközben abban lehetett igazság, hogy a nemesek a háború költségeit – a „zabot” – már nem akarták vállalni, lehetetlen igazolni, hogy így, ebben a formában elhangzott-e a kiegészítés. Az mindenesetre tény, hogy másnap aztán a rendek valóban meg is szavazták a nemesi felkelést és első körben nagyjából 20 ezer újoncot (hat új gyalogezredet) a háborúra, és a magyar gyalogsági és huszáralakulatok, illetve a királynő mellé felállított magyar testőrség katonái fontos szerepet is játszottak abban, hogy a végül 1748-ig elhúzódó, a Habsburg-ház létét veszélyeztető konfliktusból a Habsburgok mindössze Szilézia elvesztésével jöttek ki.

A Habsburgokat „idegen elnyomókként” kezelő történelemszemlélet követői értetlenül, sőt néha árulásként értelmezték a történteket. Természetesen igaz, hogy a Rákóczi-szabadságharc bukása után alig 50 évvel a magyar rendek esélyt kaptak a Habsburgok rendkívül kellemetlen helyzetbe hozására, azonban az újra erősödő török fenyegetettség miatt (1739-ben vereséggel zárult a négyéves orosz–osztrák–török háború) a magyar rendek nem merték a szakítást kockáztatni. Ráadásul a segítség árát is megkérték: megerősíttették jogaikat, biztosították a nemesi birtokok adómentességét, sőt még a magyar vezényleti nyelvet is kiharcolták.