Véletlen is lehetett a 950 éves hadicsel

Amikor Hódító Vilmos, Normandia hercege, illetve II. Harold angol király csapatai felsorakoztak egymással szemben a Londontól délre mintegy 80 kilométerre található Hastings közelében, Angliában már nagyjából fél évszázada politikai káosz uralkodott. A trónt 1042-ben elfoglaló Hitvalló Eduárd király halálos ágyán ugyan a II. Harold néven megkoronázott wessexi grófot jelölte meg utódának, de Vilmos rokoni kapcsolataira, valamint Harold apjának, Godwinnek egy állítólagos ígéretére hivatkozva magát tekintette Anglia törvényes urának. Bonyolította a helyzetet, hogy Harold öccse, Tostig, miután bátyja száműzte, III. (Keménykezű) Harald norvég királyhoz menekült. Vilmos és a norvég uralkodó egyszerre léptek csapataikkal Anglia földjére. II. Harold a Stamford Bridge-i csatában legyőzte a norvégokat, majd embereit erőltetett menetben a délről közeledő normannok ellen vezette.

Hastingsnél nem csak két hadsereg, hanem két különböző hadászati felfogás találkozott. A viking hagyományokra épülő angolszász hadsereg gyakorlatilag teljes egészében a gyalogságra, míg a normann taktika a lovasság mindent elsöprő rohamára épült. A csata is ennek megfelelően alakult. Harold egy dombtetőn állította fel katonáit, az első sorokban lévők olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy pajzsaik átfedték egymást, így szinte áthatolhatatlan falat alkottak. Ezért a normann íjászok nyilai nem sok kárt tettek az angolokban, és az arcvonalat a lovasság ismétlődő rohamai sem tudták megbontani. „Furcsa csata volt ez, az egyik oldal telve mozgékonysággal és kezdeményezéssel, a másik oldal pedig ellenállt, mintha gyökeret eresztett volna” – emlékezett vissza egy normann nemes.

Tulajdonképpen patthelyzet állt elő. Az angolok nem tudtak és nem is akartak támadni, viszont a normannok hiába vágtattak neki újra és újra a pajzsfalnak. Míg a középkori csaták többsége legfeljebb egy-két óra alatt eldőlt, Hastingsnél reggeltől egészen délutánig egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni. Az elhúzódó csata még inkább az angoloknak kedvezett, hiszen ők szinte egy helyben állva vehették fel a harcot a dombnak felfele rohamozó normannokkal. Nem sokkal később mégis Hódító Vilmos ünnepelhette elsöprő győzelmét.

Nyíllal és karddal

Mi történt? Ez valószínűleg soha nem derül ki egyértelműen, bár a csatáról számos visszaemlékezés maradt fent, illetve a csatát megörökítő híres bayeux-i kárpit is részletesen megörökíti az eseményeket. Az egyik elmélet szerint a normannok az egyik legalapvetőbb hadicselt, a kalandozó magyarok által is sokszor alkalmazott színlelt megfutamodást vetették be. Az angolok diadalmámorban úszva a „menekülők” után vetették magukat, arcvonaluk megbomlott, a hirtelen visszaforduló lovasság pedig hihetetlen mészárlást rendezett soraikban, a megmaradtak ezután már nem sokáig állhatták a sarat.

De a történteknek van egy másik értelmezése is. Többen feljegyezték, hogy csata közben elterjedt a normannok között Vilmos elestének híre. A pániknak az uralkodó azzal vette elejét, hogy levette a sisakját, így az egyforma lovasok között jól felismerhetően vezette újabb rohamra övéit. Nem elképzelhetetlen, hogy valójában nem ravasz hadicsel okozta az angolok vesztét, hanem ez az epizód. A színlelt megfutamodás sikeréhez fontos volt, hogy hitelesnek látsszon, de a korabeli nehézkes kommunikációs lehetőségek mellett se csapjon át valódi fejvesztett menekülésbe. Ha a normannok azt hitték, királyuk meghalt, és tényleg menekülőre fogták, akkor ez tökéletesen megtéveszthette az angolokat. Amikor pedig katonái látták, ahogy Vilmos lobogó hajjal vágtázik az ellenség felé, valószínűleg kettőzött erővel vetették magukat megzavarodott üldözőikre. Könnyen lehet, hogy a zseniális hadicsel valójában a véletlenek normann szempontból szerencsés összejátszása volt.

A sebtiben visszarendeződő, megfogyatkozott angolszász arcvonal ezután gyorsan megroppant. Haroldot egy a szemébe fúródó nyílvessző megsebesítette, de hűséges testőrei, a housecarlok gyűrűjében a végsőkig kitartott, végül több kardcsapás végzett vele.

Hódító Vilmos győzelmének jelentőségét növelte, hogy az ütközet után gyakorlatilag nem maradt számottevő trónkövetelő, aki mögé az angolszász nemesség felsorakozhatott volna. Nem csak a király, de két testvére, Gyrth és Leofwine is holtan maradt a csatamezőn, a norvég királyt és Tostigot pedig maga Harald hányta kardélre néhány nappal korábban. Így a normann hódítók szilárdan megvethették a lábukat a szigetországban, és Anglia, valamint az egész világ történelmében új fejezet kezdődött.