Előre megírták a győzelmi jelentést

1936. november 8-ának hajnalán óriási diadalmenetre készült Francisco Franco tábornok. Az 1931-ben kikiáltott – és azóta egyik válságból a másikba eső – köztársaság elleni puccsa ugyanis minden várakozást felülmúlóan jól alakult. A Luftwaffe szíves segítéségnek köszönhetően ugyanis a lázadás magjának számító Afrika-hadsereget veszteség nélkül sikerül átszállítani a kontinensre, a tisztikar átállt, a többségében a köztársaság irányítása alatt megmaradt flottát gúzsba kötötte a tanácstalanság. A Yagüe és Varela tábornokok alatt masírozó gyarmati hadsereg menetből szórta szét a légifedezet és tüzérségi támogatás nélkül próbálkozó köztársasági helyőrségeket. A nacionalista hadoszlopok három hónap alatt Sevillától Toledóig széles folyosót vágtak a főváros irányába.

Nagyon úgy tűnt, hogy a köztársasági kormányzattal elégedetlen, a baloldali pártok és mozgalmak erősödésétől tartó vezérkar sikerrel folytatja majd spanyol pronunciamiento-k, azaz nyílt katonai hatalomátvételek gyakorlatát, mely a napóleoni háborúk óta vagy tucatnyi rezsimváltást eredményezett Spanyolországban.

Előre megírták a győzelmi jelentést

Francónak ráadásul a nemzetközi nyomás miatt sem kellett aggódnia: élvezte a kor legdinamikusabb európai játékosainak, Mussolininek és Hitlernek a katonai és politikai támogatását. Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok pedig inkább a semlegességgel takarta azt a csúnya, de makacs tényt, hogy gazdasági elitje (oké, kimondom: a tőkésosztály) sokkal szívesebben látott volna hatalmon egy szélsőjobboldali juntát, mint egy demokratikus, de államosító baloldali kormányt. Egyedül Sztálin támogatta a Spanyol Köztársaságot, de persze a diktátor segítségének megvolt az ára.

November elején a nacionalista tisztek és a nemzetközi tudósítók egymást licitálták felül a szemléletes metaforákkal, milyen közel is van a győzelem. Az ABC tudósítója ezt írta haza:

4,60 pesetányi taxiútra vagyunk a fővárostól.

Mire Varela tábornok ezzel kontrázott:

Már küldhetik is haza a tudósítást, hogy egy hét múlva Madrid a miénk.

Sok francia újságíró megszívlelte a jótanácsot, és még a tényleges támadás előtt leadták a hírt, hogy Madrid elesett.

A legfontosabb tényező az volt, hogy a várost nem kerítették be, hanem direkt le akarták rohanni. Ezért Barcelona és Valencia felé éltek az utánpótlási útvonalak, és innen érkeztek meg október végén az első szovjet fegyverszállítmányok (melyeket a spanyol aranytartalékból fedeztek), köztük a szovjet „önkéntesek” által üzemeltetett modern T-26-os harckocsik és az I-15-ös és I-16-os vadászgépek, melyek jobbak voltak a túloldalon bevetett olasz és német harceszközöknél.

Nem volt jó ötlet bevetni a nemlétező ötödik hadoszlopot

Paradox módon az is segítette a védelmet, hogy a köztársasági kormány november 6-án megkezdte a hivatalok evakuálását. Hiszen ahogy július 18-án az amúgy a kormánnyal (pontosabban: minden kormánnyal) is hadilábon álló anarchisták és a trockisták mozgósítása köztársasági oldalon tudta tartani Madridot, úgy most a baloldali riadónak sikerült óriási energiákat mozgósítania a főváros védelmére is. A védelem szervezését helyi bizottságok vették kézbe. Gyerekek és nők adogatták kézről-kézre az utcaköveket, a férfiak pedig ágazatok szerint tömörültek zászlóaljakba. Az elszántságot növelte a tény, hogy a nacionalista sereg útját végig tömeggyilkosságok szegélyezték; a mai V. Károly téren óriási transzparens figyelmeztetett:

Badajozban 2000 embert lőttek le a fasiszták. Ha Madrid elesik, a fél várossal végezni fognak.

Nem is csoda, ha a védősereg november elejére 40 ezerre, a támadók létszámának kétszeresére növekedett. De az sem, ha a városban felütötték fejüket a „fasisztákkal” szembeni leszámolások – különösen azután, hogy a nacionalista vezérkar feje, Emilio Mola elhencegett egy angol lapnak, hogy ő négy hadoszlopot vezet a város ellen, az ötödik hadoszlop pedig belülről fog támadni.

A milicisták jó részének fegyvere sem volt, aki pedig fel tudott markolni egy puskát, annak meg jól be kellett osztania a lőszert, mert alig tucatnyi lövedék és pár kézigránát jutott egy emberre. Problémát jelentett az is, hogy a különböző fegyverszállítmányokkal különböző típusok áramlottak be, melyek különböző fajta lőszert tudtak csak kilőni.

A védőknek óriási előnyt jelentett még Madrid elhelyezkedése. A várost ma már kettészeli a Manzanares folyó, de a harmincas években Madrid – a délnyugati Carabanchel munkásnegyedet kivéve - még csak a keleti partot lakta be. A Manzaranes jelentette akadállyal Mola is tisztában volt, azonban nem akarta a seregének javát jelentő marokkói csapatokat Carabanchel bérházai közé hajtani, mert tartott attól, hogy iszonyatos veszteségeket fognak szenvedni a helyismerettel rendelkező munkásmilíciáktól. Ezért délen csak elterelő támadást tervezett be, a fő csapást a középső szektorra tartogatta, ahol a Casa de Campo királyi vadaspark jó fedezéket biztosított a felvonulásra, mégsem kellett kellemetlen városharctól tartani. Mola tábornok északabbra, a madridi Egyetemvárosnál is elrendelt egy támadást.

November 7-én, egy nappal a roham előtt azonban

Ezért a megfelelő helyekre tudták összpontosítani a fegyvereseket, a kevéske tüzérséget és a néhány tucatnyi szovjet harckocsit - a jó előzetes elosztás azért is számított kulcselemnek, mivel az egységek és a fegyvernemek közti kommunikáció csapnivaló volt. És így sikerült megállítani a november 8-án meginduló nacionalista hadoszlopokat, majd másnap egy újabb próbálkozást Carabanchel munkásnegyedénél.

Frontvonal a kettes laborban

A siker mellett az is óriási energiafröccsöt adott a köztársaságiaknak, hogy beérkezett a Kommunista Internacionálé által szervezett első Nemzetközi Brigád, illetve Aragóniából a legendás anarchista vezető, Buenaventura Durruti 3000 fős brigádja. A nacionalista nyomás ennek ellenére november 19-ig folyamatos volt, az utolsó próbálkozással az Egyetemvároson keresztül már sikerült egy kis hídfőt is kialakítani a Manzaranes keleti partján. A campuson teremről teremre folyt a kíméletlen közelharc:

A frontvonal gyakran a legértékesebb gyűjteményeken és laboratóriumokon keresztül húzódott. Volt olyan, hogy a mellvédeket az Encyclopedia Britannica köteteiből építettük.

A nacionalisták területi nyeresége azonban jelentéktelen volt, és Franco nem is erőltette tovább a frontális támadást; Madridot inkább átadta a bombázóknak és a nehéztüzérségnek, a nacionalista hadsereg pedig inkább a főváros szisztematikus elszigetelésére, illetve az északi partvidék iparvárosainak elfoglalására törekedett.

A német Condor Legio bombázói november 19 és 23 között napi néhány tucat tonna bombával szórták meg Madrid negyedeit – a polgárháború osztályharcos jellegére jellemző, hogy Franco parancsára a legelőkelőbb negyedre, Salamancára egy töltényhüvely nem sok, annyi sem hullhatott. A bombázás mind időtartamát, mind a ledobott bombamennyiséget, mind pedig a halálos áldozatok számát (nagyjából 2000 fő) tekintve eltörpül a II. világháború óriási bombázóoffenzíváihoz képest, ennek ellenére fontos megjegyezni, hogy

És mint ahogy Londont, Berlint vagy Tokiót, úgy már Madridot sem sikerült megtörni. Ráadásul a köztársasági légierő fejlődése miatt a nappali bombázások egyre kockázatosabbakká váltak, úgyhogy nem erőltették a szisztematikus pusztítást. A köztársaság megmenekült, de a puccskísérlet kíméletlen, őrlő polgárháborúvá terebélyesedett, melyben egyre inkább a nagyhatalmak vették át az irányítást.

Hitler inkább tűnt megbízhatónak

Mivel az olaszok, de még inkább a németek a II. világháború edzőtáboraként fogták fel Spanyolországot, ezért a kliensháború folyamata inkább a köztársasági oldalon volt feltűnő. A köztársaságba ugyanis Mexikón és Lengyelországon kívül csak a szovjetek szállítottak fegyvert, és a fegyvernek nem csak aranyban, hanem politikai szívességekben is megkérték az árát. Sztálin nem szocializmust akart Spanyolországban, hanem erős, központosított és Sztálinnak lekötelezett államot – trockisták és anarchisták nélkül. Az egyre növekvő szovjet befolyás a független tanácsok hanyatlásával, a milíciák – egyébként katonailag ésszerű – beolvasztásával, illetve később nettó politikai tisztogatásokkal járt.

A köztársaság sztalinizációja növekedésével párhuzamosan azonban Sztálin egyre inkább elveszítette érdeklődését a spanyol ügyek iránt. Ugyanis München után a szovjet diplomácia látta, hogy a britek és a franciák a háború elodázása érdekében Csehszlovákiáról is készek lemondani, ezért nem lehet rájuk számítani. Ez a felismerés megadta a kezdő lökést a Németországgal tartó, szovjet részről 1941 június 22-ig töretlenül felívelő kapcsolatnak. A közeledés jegyében a szovjet harckocsizókat és pilótákat hazahívták, a segélyeket megkurtították.

És nem sokkal azután, hogy a spanyol köztársaság 1939 márciusában végleg összeomlott, Sztálin gesztusértékű személycserét hajtott végre: Leváltotta a zsidó származású Litvinov külügyi népbiztost, és a helyére a németeknek sokkal elfogadhatóbb Vjacseszlav Molotovot ültette. Ezzel jelezte Hitlernek, hogy Spanyolország a részéről el van felejtve, jöhet az új, közös préda: Lengyelország.