Ilona
16 °C
33 °C

A reuma elől a sírba menekült az utolsó betyár

2017.04.09. 07:06

Mára már egyre kevésbé tartja magát a 19. századi „betyárokról” alkotott idealizáló, romantikus kép, mely szerint Rózsa Sándor, Sobri Jóska és társaik „magyar Robin Hoodként” vették volna el a gazdagok javait és adtak volna a szegényeknek, sőt egyfajta, a Habsburg-elnyomás ellen fellépő hősök lettek volna. (Azzal együtt, hogy Rózsa Sándor valóban részt vett egy ideig a szabadságharcban, de túlkapásaik miatt a szabadcsapatát hamar feloszlatták.) A betyárok jócselekedeteire ugyanis szinte semmilyen bizonyíték nem létezik, a képet valószínűleg a közszájon forgó legendák alapján alkották meg a profitban érdekelt könyvkiadók és nyomdászok által megbízott bértollnokok – természetesen a népköltészet álruhájába bújtatva. A betyárok aztán az osztályharc messzire visszanyúló gyökereit lelkesen kereső kommunista történetírásnak is jól jöttek, így a mendemondák jó ideig kiirthatatlanok maradtak a köztudatból.

Savanyú Jóska
Savanyú Jóska

Savanyú Jóska is az egyik népszerű alakja volt e legendáknak, pedig ha végignézzük „pályafutását”, népi hős helyett inkább a sokszorosan visszaeső, cselekedeteit különös kegyetlenséggel végrehajtó erőszakos bűnöző képe rajzolódik ki. A Vas megyei Izsákfán 1841-ben született Jóska már kilencévesen a bűn útjára tévedt, amikor egy pince feltörése után ellopott egy hordó bort, 19 évesen pedig már több hónapot ült is a veszprémi börtönben, több kisebb bűncselekmény miatt. A sok más betyárhoz hasonlóan juhászként dolgozó Jóskát 1865-ben újabb két évre, majd 1872 környékén még öt évre ültették le, az eladott gyapjú árának, illetve birkáknak az ellopásáért, rablásért és más kihágásokért.

Vakmerő akciók

Története a börtönbüntetések hatástalanságát is példázhatná, hiszen a jó útra térés helyett Savanyú Jóska csak egyre merészebbé vált, igazi betyárpályafutása is csak 1877-ben kezdődött, amikortól immár saját bandát alapítva sorozatos rablásokat hajtott végre Vas, Veszprém, Zala és Győr vármegyékben. Célpontjai valóban általában nemesurak voltak – érthető okokból nem a nincstelen parasztokat sanyargatta –, ám miközben arról nem tudunk, hogy az összerablott javakból bárkinek is adott volna, arról több forrás is tanúskodik, hogy áldozatait szerette összeverni, megkínozni. Másik „különös ismertetőjegye” testalkata volt, a 160 centiméteres magasságot sem elérő betyár állítólag többször is úgy lépett meg üldözői elől, hogy méreteit kihasználva rejtőzött el mások számára járhatatlan barlangokban, sziklahasadékokban.

Miután már nagyon forró lett a lába alatt a talaj, egy időre külföldre menekült, de 1881-ben új bandát szervezett, és még ebben az évben újabb rablásokat hajtott végre. Az egyik rajtaütés alkalmával társai közül valamelyik egy helyi főbírót is lelőtt. Innentől nem volt megállás, vesztenivaló nélkül a Savanyú Jóska vezette banda egyre vakmerőbb akciókat hajtott végre, 1883-ban például fényes nappal rabolták ki a nagyvázsonyi uradalom pénztárát.

Ekkor már országos elfogatóparancs volt érvényben ellene, fejére pedig búsás vérdíjat is kitűztek, amelynek 1884. május 4-ére meg is lett az eredménye. Savanyú Jóskát valószínűleg egy nagybátyjuk megölésével megharagított testvérpár fülese alapján, mulatozás közben fogták el a csendőrök. Mivel a gyilkosságok közül egyet sem sikerült kétséget kizáróan rábizonyítani, a közel kétszáz tanút felvonultató, nagy hírverés övezte perben végül csak életfogytiglani börtönre ítélték 1886-ban.

Dicstelen végjáték

Húsz évvel később mégis megízlelhette még a szabadságot, jó magaviseletére való tekintettel ugyanis a váci püspök közbenjárására, 1906 elején kegyelmet kapott.

Savanyú Jóska sírja a tótvázsonyi temetőben
Savanyú Jóska sírja a tótvázsonyi temetőben
Fotó: Thaler Tamás

Savanyú Jóska ezután egy ideig egy pesti kávéház törzsvendégeként mesélte „hőstetteit” a szenzációra éhes közönségnek, sőt még egy külföldi turnéra is felkérték, de ezt az egykori betyár nem tudta elvállalni, mivel rendszeres időközönként meg kellett jelennie a csendőrségen. Ősszel aztán visszaköltözött szűkebb hazájába, Tótvázsonyban tervezett szabóműhelyt nyitni, erre azonban egyre súlyosbodó reumája miatt nem került sor.

A valószínűleg a börtönévek során összeszedett betegség miatti fájdalmait orvosai csak lába amputálásával vélték enyhíthetőnek, Savanyú Jóska azonban erre nem volt hajlandó, és 110 évvel ezelőtt, 1907. április 9-én főbe lőtte magát – ezzel az utolsó nagy nevű betyár is eltávozott az élők sorából. Tótvázsonyi sírja ma is kedvelt turistalátványosság, országszerte pedig több sziklahasadék is viseli a nevét.