Valóban eljött az igazságon túli világ?

A Nagy-Britannia EU-tagságáról szóló népszavazást, illetve az amerikai elnökválasztást felvezető durva és provokatív kampányok nyomán mind az Oxford-szótárakat kiadó cég, mind a The Economist – a magyarul leginkább igazság utáni, tények utáni, esetleg posztigazság formában honosított – „post-truth” kifejezést választotta a 2016-os év szavának. Használata az egekbe szökött, miközben elemzők abbéli aggodalmukat fejezték ki, hogy az érzelmi kötődések és a személyes előítéletek vették át a közvélemény elsődleges alakítóinak szerepét a szakértői vélemények és a tények helyett.

Ezen aggodalmak egyik központi eleme az a helyzetértékelés, hogy a média immár nem tartja magát ahhoz a kötelességéhez, hogy pontos, átgondolt és kiegyensúlyozott tájékoztatást nyújtson a politikai témákról, ehelyett propagandával és „hamis hírekkel” van tele – amelynek egy részét talán külföldről „adták fel”.

Valóban egy új, a korábbiakhoz képest gyökeres változást jelentő, „igazság utáni” korszakba léptünk? – teszi fel a fentiek alapján a kérdést Adrian Bingham, a legújabb kori brit történelem professzora a Sheffieldi Egyetemen. Ha visszatekintünk az elmúlt néhány évszázadra, nehéz lenne kijelölni a visszafogott, csak a tényekre hagyatkozó, civilizált politikai vitáknak azt az aranykorát, amihez képest oly nagy mélységbe zuhantunk volna. A 17. századtól olyan entellektüelek, politikai gondolkodók, mint John Milton, Thomas Jefferson vagy John Stuart Mill igazán magával ragadó víziót fogalmaztak meg egy szabad, független, az egyenlő polgárok közötti racionális véleményütköztetést és gondolatcserét lehetővé tevő sajtóról. A helyzet azonban az, hogy ez mindig is inkább vágy és idealizmus volt, mintsem létező valóság.

A 19. században a politikai viták színvonalának esése miatti aggodalmak még jobban megerősödtek. Az elismert angol költő és irodalomkritikus, Matthew Arnold sokat idézett véleménye az volt, hogy az 1880-as évek „új újságírása kelekótya”. „Találomra dobálózik a sarkos kijelentésekkel – írta –, mivel igaznak vágyja őket; sem magát, sem a többit nem javítja ki, ha hamisnak bizonyulnak.” Keir Hardie, az 1900-ban alapított Munkáspárt vezetője 1907-ben hozzá hasonlóan azon lamentált, hogy óriási nehézségekbe ütközik a bonyolult gondolatok kommunikációja, mert „a napi apróságokkal foglalkozó sajtó és a szenzációéhes közvélemény a modern idők legjellemzőbb vonásai közé tartoznak”.

Az oroszországi szocialista forradalom és a Szovjetunió létrejöttét követően a népszerű jobboldali újságok, mint például a Daily Mail rendszeresen azt állították, hogy a kommunista szimpatizánsok formálják a Munkáspárt politikáját – tehát a munkáspárti szavazat valójában „a bolsevizmusra leadott voks”, ami „veszélybe sodorja minden férfi házát és bútorait és minden nő ruháját és ékszereit”. A „Vörös Veszély” őrület négy nappal az 1924-es parlamenti választások előtt tetőzött, amikor a Daily Mail közzétette a híres Zinovjev-levelet a „A szocialista összeesküvők polgárháborús tervei” főcím alatt. Ez a hamisított levél, amelyet állítólag Grigorij Zinovjev, a Komintern főtitkára írt – valójában a legelterjedtebb feltételezések szerint szovjet emigránsok munkája, a kiszivárogtatás pedig az MI6 akciója volt – azt vetette fel, hogy a brit Kommunista Párt folytasson forradalmi tevékenységet. A sajtó ehhez hasonló szenzációhajhászása volt az egyik oka annak, hogy az 1922-ben alapított BBC-nek kötelességéül szabták a pártatlan és kiegyensúlyozott tájékoztatást.

Ha történelmi távlatból nézzük, a mai sajtót leginkább a megszólított tömegek puszta mérete, a tartalom sokszínűsége, illetve a tartalom megosztásának egyszerűsége különbözteti meg a korábbiaktól, nem az „igazság” iránti elkötelezettség hiánya. Ha Nagy-Britanniát nézzük, az elfogult, pártos sajtótermékeknek talán soha nem volt nagyobb befolyásuk, mint a 20. század elején, amikor alig álltak rendelkezésre alternatív hírforrások. Az egyre zsúfoltabb és széttagoltabb médiapiacon nem meglepő, ha a tartalomszolgáltatók egyre hangosabban próbálnak üvölteni, hogy kihallatszódjon hangjuk a tömegből, de a figyelmünk felkeltésére bevetett trükkök egyáltalán nem újszerűek – helyezi kontextusba a mai eseményeket Bingham.

Miniszterelnöki magatartások

A 20. század egyik legellentmondásosabb megítélésű brit konzervatív politikusa, a bevándorlás-ellenes nézeteivel országos ismertséget szerző Enoch Powell egyszer azt mondta: „Egy politikusnak a sajtóra panaszkodni olyan, mintha egy kapitány a tengerre panaszkodna.” A Powellnél vékonyabb arcbőrrel rendelkező politikusok talán válaszul megjegyeznék, hogy ugyan a kapitányok valóban a tengernek köszönhetik megélhetésüket, de azért a hullámok számtalan életet követelnek – jegyzi meg Mark Garnett, a Lancasteri Egyetem Politikatudományi, Filozófiai és Vallástudományi karának oktatója.

Powell 1980-as évek elején tett megjegyzése óta a sajtó „tengere” még nehezebben hajózhatóvá vált. A hagyományos – nyomtatott – sajtó példányszámai Nagy-Britanniában és máshol is zuhanórepülésben vannak. Azonban az ott megjelenteket széles körben vitatják a tévék és a rádiók is. Az internet ugyan minden felhasználóból potenciális újságírót farag, közben viszont platformot biztosít a máshol megjelent hírek megvitatására és terjesztésére. A globális média visszhangkamrához hasonlatos világában még a legjobban értesültek is inkább fuldokolnak, hullámlovaglás helyett.

A média befolyásának növekedését alátámasztani látszó bizonyítékok ellenére sok szakértő fogalmazza meg kétségeit. A politikai elemzők például hajlamosak vitatni, hogy a különböző médiumok tehetnek-e többet annál, mint hogy megerősítik az emberek más, személyes csatornákon szerzett nézeteit. De még ha az egyszerű választókat nem is nagyon befolyásolja, amit olvasnak vagy hallanak, a gyakorlott politikusok közül sokan szentelnek nagy figyelmet a médiának. A 2011–2012-ben készült Leveson-jelentés a brit sajtó „kultúráját, gyakorlatát és etikáját” vizsgálva felhívta a figyelmet arra, hogy az olyan miniszterelnökök, mint Tony Blair vagy David Cameron már-már rögeszmésen sokat foglalkoznak a sajtóval. Nagy-Britanniában és a hasonló berendezkedésű országokban a választóknak olyan politikusok közül kell választaniuk, akik a sikerességet kizárólag a pozitív sajtóvisszhangban mérik.

A politikusok és a sajtó közötti viszony megváltozott, mióta a viktoriánus kori miniszterelnök, Lord Salisbury azt a csúfondáros megjegyzést tette, hogy a Daily Mailt „kifutófiúk írják kifutófiúknak”. A három miniszterelnöki ciklust is végigcsináló Stanley Baldwin pedig 1931-ben ellentámadást indított az újságok tulajdonosai ellen, mondván, azok „felelősség nélküli hatalmat” akarnak gyakorolni.

Miniszterelnökként a tavaly leköszönt Cameron sokban emlékeztetett Baldwinra – pragmatikus politikus volt, aki többre becsülte a megegyezést a konfrontációnál. Azonban míg Baldwinnak egy ponton elege lett a sajtóból, Cameron a Leveson-jelentést követően sem volt képes valódi fordulatot kierőszakolni, és kezére játszott az ország EU-tagságáról szóló népszavazást követelőknek. Feltehetően abban reménykedett, hogy ki tudja majd használni kétségkívül jó képességeit, a médiát saját szája íze szerint formálja majd, és képes lesz rávenni a tömegeket, hogy felsorakozzanak mögé. Azonban az 1975-ös népszavazással ellentétben – amikor szinte minden országos sajtótermék Európa-párti vonalat képviselt – 2016-ban a mérleg egyértelműen az euroszkeptikusok felé billent.

Ezzel nem azt állítjuk, hogy a „kilépés” a szoros győzelmét kizárólag a bulvármédia támogatásának köszönhette – ha ilyen nyilvánvaló lenne az összefüggés a szalagcímek és a választói magatartás között, a brexit sima győzelmet aratott volna. Ennek ellenére Cameron valószínűleg jobban járt volna, ha tanul Baldwin példájából, aki 1931-ben felvette a kesztyűt a „sajtóurak”, Rothermere és Beaverbrook ellen, akik kemény kampányt folytattak vele szemben a birodalmon belüli szabadkereskedelem kérdésében. A 2016-os népszavazáshoz vezető út hasonló volt olyan értelemben – állítja Garnett –, hogy az euroszkeptikus sajtótermékek már régóta igyekeztek befolyásolni a közvéleményt az EU-tagság témájában. A nagy különbség ellenben az volt, hogy Baldwin 1931-ben megtartotta pozícióját, Cameron viszont lemondásra kényszerült.