Dániel, Daniella
18 °C
32 °C

Mennyi mindent nem tudunk a Tanácsköztársaságról?

75866
2017.05.16. 23:07

Okozott némi enyhe zavart bennem úgy tízévesen, amikor először mondták, hogy Kun Béla azért tényleg nem volt teljesen normális, mármint jó eséllyel orvosi értelemben sem. Pedig Sanyi bácsi békaugrálós tornaóráihoz képest addig egész jó programnak tűnt vörös zászlós hurkapálcákat döfködni a Kulich Gyula téri emlékmű árvácskái közé március 21-én. A Tanácsköztársaság azért is kedves volt a szívemnek, mert a fejemben valahogy összekapcsolódott a diótortával: mint valamelyik késő-kádári propagandafilm erdei iskolai vetítésén észrevételeztem, a dicsőséges 133 nap pont a szülinapomra ért véget. Fiúk, legalább még egy napig húztátok volna ki – szuggeráltam a képernyőn keresztül a vörösgárdistákat, de a román csapatokat ezzel sem sikerült megállítanom.

Akkor még nem sejtettem

Azóta a Tanácsköztársaság a XX. századi magyar történelem egyik különösen sötét időszaka lett, amiről leginkább még a vörösterror és Szamuely keretlegényei szoktak rémleni. Az RTL Klub XXI. század című műsorának szerkesztő-riportere szerint a fiatalabbaknak már ez se nagyon van meg, úgyhogy itt az idő nekik az alapoktól elmesélni valamit a világ második proletárdiktatúrájáról. Ez a deklarált célja Borsody István tavalyi, akkor a Dunán levetített dokumentumfilmjének, a 133 nap – A Tanácsköztársaság történetének, amely most, hogy már az Indafilmen is látható, nagyobb nyilvánosságot kaphat.

Egy 50 perces történelmi-ismeretterjesztő persze szűkre szabja a kereteket, én a Tanácsköztársaságról bőven el tudnék képzelni egy mélyebbre ásó, sokrészes sorozatot is, és a film alkotói is gondolkodnak a folytatásban. Egyik lehetséges témaként Borsody éppen azt jelölte meg az MTA filmklubjában tartott vetítésen, ami tényleg az egyik legizgalmasabb és ellentmondásosabb oldala 1919-nek: miért támogatták az egyébként nem elkötelezett kommunista művészek közül is sokan – Babits Mihálytól Tóth Árpádig – a proletárdiktatúrát, legalábbis annak az eleje felé.

A mostani filmnek már a szikár címválasztásával is azt igyekeztek jelezni, hogy ez egy tényszerű bevezetés a Tanácsköztársaság történetébe (még akkor is, ha némileg gyanús, hogy ez a „133 nap” formula maga is a hajdani baloldali legendásítás terméke), és mint a kissé idegesítően szenzációkra kihegyezett hangsúlyokkal operáló narráció leszögezi, „elfogultság nélkül dolgozza fel a Tanácsköztársaság történetét és emlékét, amely mára szinte semmivé lett”.

A film nem megy el egyik vonatkozó mítosz vagy ellenmítosz irányába sem, pedig ilyenekből van bőven. A Tanácsköztársaság „dicsőségét”, illetve rémtetteit saját rendszerük legitimálására és az ellenfelek démonizálására idézték fel – ellentétes módon – Horthy és Kádár alatt is. A Horthy-korban mindenekelőtt a vörösterror volt hivatott emlékeztetni rá, milyen veszélyek fenyegetik a nemzetet egy baloldali fordulat esetén, és milyen előnyei vannak ehhez képest a konszolidációnak. ‘45 után az állampárti propaganda épített erősen 1919-re, mint a szocialista fejlődés legendás előképére, és persze a fehérterrorra – mint emlékezetes, Grósz még a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban is megfelelő mumusnak gondolta az utóbbit.

„70 éven át csak torz visszaemlékezések voltak a Tanácsköztársaságról” – derül ki a film saját renoméját is emelő szövegéből, és tényleg kapunk ebből is ezt-azt, például a szegényparaszti sorból kiemelkedett színészzseni Soós Imrét fiatal Rákosiként egy 1955-ös játékfilmben, amint az akkor kereskedelmi népbiztoshelyettes még hajjal a fején néz szembe a jövő kihívásaival – más kérdés, hogy Rákosi hamarosan rosszra forduló csillagzata miatt ezt a filmet már nem mutatták be.

Úri léhaság és zsidó forradalom

Borsody filmje valóban tényszerű, és közben segít tágabb mezőben is értelmezni a Tanácsköztársaságot. Például a külpolitikai tényezőkkel együtt, hogy az antant miként járult közvetve hozzá a létrejöttéhez, vagy hogy a franciák és az angolok miként viszonyultak Kun Béláékhoz: utóbbiak óvatosabbak és tárgyalókészebbek lettek volna, mondván, a Károlyiékkal szembeni keménység sem vezetett sok jóra. Az is kiderül, hogy miként álltak be a Vörös Hadseregbe Stromfeld Aurél alatt régi tisztek is, majd pedig Clemenceau diktátumának engedelmeskedve, a demarkációs vonalak mögé történő visszavonulás után hogyan párolgott el gyorsan az addig még valamennyire létező szélesebb támogatás.

A film egyik fő erénye talán, hogy megmutatja a Tanácsköztársaság eredeti propagandafelvételeit és utcaképeit. Önmagában is érdekes Kun Bélát vagy a fiatal Lukácsot mozgóképeken látni, ahogy a felvonulókkal teli utcákat, a Hősök terén parádézó román katonákat, vagy a néhány hónappal később fehér lován a bűnös városba bevonuló Horthyt. Még jobbak a korabeli „Vörös Híradó” részletei. A Tanácsköztársaság profin és nagyon tudatosan használta a propaganda akkor újnak számító technikáit is, miközben a városképet is igyekezett radikálisan átalakítani. Mint Vörös Boldizsár, a film egyik szakértő megszólalója kiemelte: az élelmiszerhiány enyhítésére felszántották a budapesti lóversenytereket, az „úri léhaság” néhai helyszíneit, hogy ott salátát termesszenek a dolgozó tömegeknek. „A Hősök teréről eltűntek a hősök: Árpád letakart lovasszobra fölé Marx és két munkásfigura alakja került – külön pikáns, hogy ezt a szobrot ugyanaz a Zala György csinálta, aki az eredeti szobrokat is.

Fontos a film szakmai háttere: nyilván nem ettől a műfajtól kell várni az új kutatási eredményeket, de a megszólaltatott történészek (Apor Péter, Katona Csaba, Zeidler Miklós az MTA-ból, többek között) lényegi szempontokat hoznak be. Nem félnek a tabutémáktól sem, röviden belemennek abba is, hogy „zsidó forradalom” volt-e a Tanácsköztársaság – pedig ebből a közelmúltban, a Romsics–Gerő-vita esetében történészbotrány is lett.

Idézik a korabeli viccet:

– Miért Garbai Sándor formálisan a Tanácsköztársaság vezetője?

– Hogy legyen, aki szombaton is aláír.

A film ezzel értelemszerűen nem antiszemita toposzokat akar propagálni, de ha elhallgatnák, nem lenne érthető, hogy a Horthy-rendszerben, például Tormay Cécile Bujdosó könyve után miért lett meghatározó értelmezési keret a proletárdiktatúra „zsidó jellege” – miközben fontos adalék, hogy miközben a népbiztosok többsége valóban zsidó származású volt, jellemzően nem volt zsidó identitásuk, az internacionalizmus éppen a vallási-származási törésvonalak meghaladásának a reményét jelenthette.

Büszkeség, felejtés, terror

Hogyan van és hogyan nincs jelen a Tanácsköztársaság emléke ma? Miközben halljuk, hogy mennyi minden merült feledésbe, látjuk azt a maroknyi ultrabaloldalit is, akik az utolsó megmaradt, Újpesten található Tanácsköztársaság-emlékműnél (azóta már ennek is az elszállításáról is döntöttek) tisztelegnek Kun Béláék előtt, akikre szerintük büszkének lehet lenni. A következő vágásban a vörösterror áldozatainak leszármazottait látjuk, amint arról beszélnek, hogy 1990 előtt a gyerekek előtt nem mertek beszélni arról, hogy 1919-ben ártatlan embereket, az ő felmenőiket ölték meg Szamuely különítményesei.

A tabu azóta nagyrészt átadta helyét a közönynek. A remények szerint ebben a közelgő százéves évforduló hozhatna némi változást: a történettudományban a még mindig hiányzó alapkutatások pótlásával, szélesebb körben pedig a mostanihoz hasonló filmekkel, amelyek talán beindíthatnak további kérdéseket – ha minden jól megy.