Hogy lettek Franciaországnak észak-amerikai szigetei?

Az Új-Fundland partjainál fekvő, összesen 242 négyzetkilométernyi területű szigeteket ma hivatalosan Saint-Pierre és Miquelon Tengerentúli Területi Közösségnek hívják, és Franciaország részének számítanak, ennek minden hozadékával együtt: a hivatalos fizetőeszköz az euró, és az ide látogatók szerint a helyi pékek ragyogó bagetteket sütnek. De nemzetközi repülőtér hiányában ahhoz, hogy anyaországuk fővárosába jussanak, be kell lépniük a 25 kilométerre fekvő Kanada területére, ám még így is közelebb érezhetik magukat Párizshoz, mint elődeik a korábbi évszázadokban.  De miért is maradt meg ez a nyolc apró, ma nagyjából 6 ezer lakosnak otthont adó sziget francia felségterületnek?

Franciákról lévén szó, talán nem olyan meglepő, hogy a háttérben az étkezés húzódik meg. Az európai felfedezők a 16. század első éveiben hoztak hírt arról, hogy Új-Fundland partjainál elképesztően gazdag tőkehalfogásra lehet számítani. A katolikus – tehát gyakran húsmentes böjtre kényszerülő – franciák lelkesen kaptak az alkalmon, és az 1520-as években már évente nagyjából 90 francia halászhajó érkezett a területre, a partokon pedig szárítótelepek épültek.

A hétéves háború vége után a vereséget szenvedett franciák elkeseredetten küzdöttek a tárgyalóasztal mellett azért, hogy megőrizzék halászati jogaikat a területen (rossz nyelvek szerint sokkal vehemensebben, mint azért, hogy megtartsák kiterjedt kanadai birtokaik többi részét). Végül a párizsi béke értelmében megtarthatták ezt a néhány szigetet.

A napóleoni háborúk idején a britek megszállták a szigetcsoportot, de 1815-ben visszaadták a franciáknak. Saint Pierre és Miquelon részt vállalt a francia történelemben, az első világháború alatt például összeomlott a halászati ipar, miután a munkaképes fiatal férfiak nagy részét, mintegy 400 főt soroztak be, hogy a nyugati front lövészárkaiban harcoljanak távoli hazájukért. Fellendülést az Egyesült Államokban bevezetett szesztilalom és az ezzel együtt felvirágzó csempészet hozott, 1931-ben a szigetek 6,8 millió liter kanadai whiskyt importáltak – feltehetően nem elsősorban saját fogyasztásra.

Az 1950-es években felmerült a függetlenség vagy a Kanadához csatlakozás lehetősége, ám a lakosság népszavazáson állt ki Franciaország mellett, ahol azóta is büszkén őrizgetik az egykor kiterjedt észak-amerikai gyarmatbirodalom utolsó morzsácskáját – az utóbbi évtizedekben akkor sem merült fel a szigetcsoport jogállásának megváltoztatása, amikor a tőkehalhalászat 1990-es évekbeli összeomlása után a helyi gazdaság komoly központi támogatásra szorult.