A hit vértanúja és szovjet gyilkosa

Már csaknem egy hónapja tartott Budapest ostroma 1945. január 17-én. Ezen a napon harminchat háztömböt foglalt el a 2. Ukrán Front, a szovjet katonák bevonultak a Parlament épületébe is: a város pesti oldala felszabadult. Zuglóban akkor már egy hete véget értek a harcok. A 37 éves Hummel Kornél, aki addig a nácik és nyilasok üldözötteit mentette, mégsem érezte úgy, hogy megnyugodhat. Továbbra is 120 ember biztonságáról kellett gondoskodnia.

A Hermina úti épületben olyan munkásnők és szakmát tanuló lányok éltek, akik számára a külvilág az átlagosnál sokkal nagyobb veszélyeket hordozott. Vakok voltak. Hummel Kornél hitoktató, római katolikus pap több mint tíz éve nyújtott lelki támaszt a Vakok Intézete lakóinak. Amikor az ostrom elkezdődött, és a személyzet nagy része elhagyta az épületet, beköltözött a bentlakók közé, hogy velük töltse a háború legnehezebb napjait. Elmehetett volna, de maradt a vakokkal: részt vett a tűzoltásban, a sebesültek ellátásban.

Azon a napon reggeltől délutánig betegeket szállított az Uzsoki Kórházba, este pedig visszatért az intézetbe, és a katolikus lakókat gyóntatta. Mielőtt az utolsó gyónó befejezhette volna, az épület gondnoka rohant le a pincében berendezett kápolnába. Kétségbeesetten kiabálta, hogy a kertben egy szovjet katona erőszakoskodik egy fiatal lánnyal. A szovjetek akkor már napok óta zaklatták a vak nőket, de a tettlegességet mindig sikerült leállítani.

Hummel Kornél azonnal elindult a kert felé. Látta, hogy a kamaszkorú lány a földön fekszik, egy katona felette áll, és arra készül, hogy erőszakot tegyen rajta. A pap kettejük közé lépett. A fegyveres férfi oroszul kiabált valamit, az atya mutatta, hogy nem érti, amit mond. A katona két lépést hátrált, első pillanatra úgy tűnt, távozni akar. Nem így történt. Elővette a fegyverét, célzott és közvetlen közelről kétszer mellkason lőtte a papot. Hummel Kornél hátrahanyatlott, és kétszer egymás után érthetően azt mondta: „Deo gratias!” („Istennek legyen hála!”). Harmadszorra már csak a szája mozgásával ismételte meg újra.

Még élt, amikor bevitték az épületbe, de soha többé nem tért magához. „Életével bizonyította, amit szavaival hirdetett. (…) Hivatását megtalálta, betöltötte és megszentelte” – mondta róla egy hitoktató társa.

„Az álomban nem kell hinni…”

1907-ben született Budapesten. Apja Hummel Ede bécsi születésű osztrák aranyműves volt, aki pesti letelepedése után a szlovák származású Liska Olgát vette el feleségül. Három gyerekük született, az apa műhelyének bevétele mellett az anya postai tisztviselői fizetése biztosította a család tisztes megélhetését. Előbb az édesapa, majd az édesanya is meghalt egy hirtelen jött betegségben, a három árva anyai nagybátyjuk, egy MÁV-altiszt gyámsága alá került.

A kiskamasznak szülei hiánya mellett a hirtelen jött nélkülözést is meg kellett szoknia: iskola után a Keleti pályaudvaron dolgozott mint cipőpucoló, keresete egy része volt a zsebpénze, másik részét haza kellett adnia. Tanárai sovány, gyengén táplált fiúként emlékeztek rá, akit tébécégyanúsnak tartottak. Iskolatársai elhúzódtak tőle, kevés barátja volt.

Ekkor talált rá a Damjanich utcai Regnum Marianum templom cserkészcsapatára, amelyet egy remek paptanár, Koszterszitz József, „Koszter atya” vezetett. Az atya felismerte a csendes, visszahúzódó fiúban a család és közösség után vágyakozó embert. A gimnazista egyre kevésbe csak a cserkészet kedvéért járt el a templomba. Minden reggel ott ült a reggeli misén, és a filléres kalandregényeket vallásos könyvekre cserélte. Amikor jelentkezett az esztergomi szemináriumba, testvére furcsán nézett rá, gyámja viszont örült, hogy egy éhes szájjal kevesebbről kell gondoskodnia. 1925-ben szeminarista lett, s végre megtalálta a helyét. Már harmadévesen az elsős diákok mentorának választották, negyedikben pedig a teológusok csoportjának felügyelője lett.

18 éves volt, amikor a szemináriumban elmesélte esti álmát a tanítványainak. Azt álmodta, hogy egy katona agyon fogja lőni, ő pedig a hit vértanúja lesz. „Az álomban nem kell hinni – tette hozzá – majd meglátom a végén.”

„Önfegyelem, türelem…”

Egy gondjaira bízott diák szerint „csendes, kevés beszédű kispap volt. Szerette mindenki, mert szíve tele volt jósággal.” Általános szelídségét csak az törte meg, ha igazságtalanságot vagy papi fennhéjázást tapasztalt. Ilyenkor indulatosan felemelte a hangját. Beszélgetőpartnereitől, tanítványaitól nagy figyelmet várt el, de még nagyobb figyelmet adott cserébe.

Nagyon fiatal, mindössze 22 éves volt, amikor befejezte a szemináriumot, de az egyház vezetői már érettnek tartották a papi pályára. Maga Serédi Jusztinián esztergomi érsek kért Rómában engedélyt a Szentszéktől, hogy korengedménnyel pappá szentelhessék. 1929 nyarán szentelték pappá, első miséjét a vértanú szentek előtt tisztelegve piros ruhában celebrálta a pesti Regnum Marianum templomban. „Lehet, hogy vértanú leszek én is” – mondta a barátainak.

Kezdettől gyerekekkel és fiatalokkal akart foglalkozni, de elöljárói Balassagyarmatra küldték, ahol másodkáplánként szolgált. Ellátott minden papi feladatot, szinte mindennap keresztelt vagy temetett, de a szószéken nem érezte jól magát, nem szeretett prédikálni. Örömmel ment vigaszt nyújtani betegekhez, legjobban azonban a diákok között teljesedett ki. Nem bizalmaskodott a tanítványaival, de határtalanul megbízott bennük, s ezt paptársai egy része hibaként rótta fel neki. Ajtaját sohasem zárta. Bárki felkereshette problémáival, bárki levehetett könyveket a polcáról. Volt, hogy meglopták, de szokásán később sem változtatott.

Három évvel később káplánként a fővárosba, a zuglói plébániára került. Szeretett a rábízott szegény családok gondjaival foglalkozni, de a szószéken egyre rosszabbul érezte magát. Csak sokára sikerült olyan munkát találnia, amihez kezdettől vonzódott: hittanári állást kapott. Négy angyalföldi iskolában kellett hittanórákat tartania, ahol hamar megtalálta a hangot a munkásgyerekekkel.

Végül 1935-ben rátalált a feladat, amelyben leginkább ki tudta teljesíteni elhivatottságát. Amikor a Hermina úti Vakok Intézete papot keresett a zuglói plébánián, Hummel Kornél azonnal jelentkezett. Először csak misézni járt a vakok közé, később lelkipásztorként is csatlakozott a közösséghez. A magyarországi vakgondozás ebben az időben világszínvonalúnak számított. A korszerű épület falai között könyvtár, ipari műhelyek létesültek, énekkar, sportkör alakult, még eszperantó nyelvet is oktattak. Óvodától a felnőttképzésig gondoskodtak a vakok oktatásáról, a világon elsőként még a vak értelmi fogyatékosoknak is alakult tagozata.

Nyitottan és várakozással telve fogadták maguk közé a fiatal papot, akinek 120 vak munkásnő és tanuló lány lelki gondozását kellett ellátnia. Pénzt nem fogadott el a munkájáért, sőt titokban iskolai fizetése egy részét is a vakoknak juttatta. Egy gondozottja így emlékezett rá: „Úgy járt-kelt köztünk, minden apróságainkra felfigyelve, mintha mi lennénk minden gondja. (…) Önfegyelem, türelem volt életének fő programja. Amellett modern gondolkodású, vidámságot szerető ember volt. Nem tudta nézni a szomorú arcokat.”

1939-ben Németországban járt, amikor visszatért, arról beszélt barátainak, hogy a hitlerizmus a katolicizmust fenyegető veszedelmes dolog, ami ellen egy igazi hívőnek tennie kell. Erre néhány évvel később neki is alkalma nyílt. 1944-ben volt tanítványa, Baranszky Tibor másodéves papnövendék azzal kereste fel, hogy segítsen neki az üldözöttek mentésében. Angelo Rotta pápai nunciusnak sikerült tizenkét pesti bérházra kiterjesztenie a Vatikán védelmét, s ezzel az itt bujtatott több ezer ember nagy többségét megmenteni a deportálástól. A házakat „felügyelő” kispapok – köztük Baranszky – további embereket is bejuttattak a védett házakba, s számukra menleveleket is szereztek a nunciatúráról. A bátor kispap évtizedekkel később egy interjúban Hummel Kornélt nevezte meg legfőbb segítőjének. Máig nincs feltárva, pontosan mit tett a Vakok Intézetének papja az üldözöttekért, de neve a budapesti Holokauszt Emlékközpontban az embermentők névsorában szerepel.

A jóslat beteljesül

A főváros hadszíntérré válása után Hummel Kornél állandóan a vakok között tartózkodott. A személyzet nagy része hazament, hogy a családjával legyen, ő viszont 1944 karácsonyán beköltözött az intézetbe. A bombázások alatt a pincében kápolnát rendezett be, de nem csak lelki támasza volt a lakóknak. A fiatal pap, aki nemrég még a szószékre lépni is félt, a közösség határozott vezetője lett. Megszervezte a magára hagyott 120 nő mindennapjait; ő döntött az óvóhelyek kialakításáról vagy a fogyatkozó élelem felosztásáról.

Neki köszönhető, hogy a zsúfolt épületben semmi baj nem történt az ostrom alatt. Egy gyújtóbomba az ő kis fülkéjét is eltalálta, minden személyes tárgya elpusztult. A tűz martaléka lett naplója is, amit ifjúkora óta, naponta vezetett, így szavai csak visszaemlékezésekben maradtak fenn. Félig égett nadrágban ment barátaihoz csereruháért. „A Jóisten gavallér, majd ezerszeresen visszafizet” – legyintett a veszteségre.

Január 10-én jöttek be az épületbe az első szovjet katonák. Többségük emberséges volt a vakokkal, még kenyeret és kompótot is hoztak az éhségtől kimerült lakóknak. Időről-időre feltűntek azonban részeg katonák is, akik egyre nyíltabban kezdték kerülgetni a fiatalabb lányokat. Volt, aki nem is hitte el az intézeten belül magabiztosan mozgó, jól képzett lányokról, hogy nem látnak. Egy erőszakoskodót csak úgy lehetett leszerelni, hogy a lány, akit megkörnyékezett, megmutatta neki műszemét, mire a férfi elrohant.

A január 17-én érkezett katonát azonban nem érdekelte, hogy áldozata vak. Miután lelőtte a lány védelmére kelő papot, egy ápolónőt ragadott meg a szemtanúk közül, és magával vitte. A nő sikoltozására szovjet tisztek jöttek ki a szomszédos épületekből, és lefegyverezték a katonát. Közben az eszméletlen Hummel Kornélt bevitték egy szobába. Nem tudtak orvosért menni, de látszott, hogy úgysem tudnának segíteni rajta. Kiterjesztett karral feküdt az ágyon, úgy, ahogy a lövés után összeesett. Este nyolckor halt meg, a rózsafüzér ájtatosság idején.

Holtteste a kápolnában kialakított ravatalon feküdt, amikor szovjet tisztek jelentek meg a házban. „Ennek nem lett volna szabad megtörténnie” – mondta egyikük. Három látó tanút vittek magukkal az őrszobára, akik azonosították a gyilkost, és vallomást tettek. Az erőszaktevés felett szemet hunytak volna, de a nyilvános gyilkosság felett nem. A tettest végül tíz év szibériai kényszermunkára ítélte a rögtönítélő bíróság. Elfogadták, hogy azért lőtt, mert azt hitte, a papnál fegyver van. Hummel Kornél önfeláldozásának köszönhetően több szovjet katona nem tette be a lábát az épületbe.

A vakok papjának nem jutott nyugalmas végtisztesség, öt helyen temették el. Először a Hermina úti kápolna kertjében, vak hívei jelenlétében. Később hatósági intézkedésre kihantolták, és a Kerepesi úti temetőbe vitték át földi maradványait. Amikor a parcellát felszámolták, a rákoskeresztúri Új Köztemetőbe vitték, majd a rendszerváltás után a zuglói Kassai téri templomba. Innen került végső nyughelyére, egy budai gyermekotthon kertjébe. Már halála után néhány évvel kezdeményezték boldoggá avatását, de az eljárást megállították: a magyar egyház egy szovjet katona áldozatával nem akarta hergelni a hatalmat. A rendszerváltást követően a folyamat újraindult, de mindezidáig nem született döntés a vakok papja ügyében.

Nyáry Krisztián írásának hosszabb változata a BBC History 2017. augusztusi számában olvasható.