Orsolya
7 °C
17 °C

A gyomrom összeszorult, bekövetkezett, amitől tartottunk

fortepan 8543
2017.09.14. 20:56
A magyar állam 1941 nyarán röpke öt hét alatt húszezer zsidót deportált embertelen körülmények között a német és magyar hadsereg által megszállt ukrajnai területekre. Legnagyobb részüket a németek gyilkolták le Kamenyec-Podolszkij és környékén, csupán kétezren tudtak titokban visszaszökni Magyarországra. Rájuk bujkálás, segítőikre internálás várt. Történet a holokauszt előli menekülésről és a magyar állam „menekültpolitikájáról” 1941-ben.

Csak fájdalmat ébreszthet a legkeményebb szívű emberben is, ha meglátja, mikor egy-egy szállítmány befut és a marhavagonokból a törődött emberek lekászálódnak. Kis csecsszopók anyjuk karján, súlyos betegek tolószéken és törődött aggemberek váltakoznak. Egy-egy ócska daróczsákban vonszolják maguk után, amit hamarjában elhozhattak, A leszállás után névsorolvasás, majd indulás a közeli fűrésztelepre, hol elvegyülnek a már ott levőkkel. A telepen teljesen apatikus embereket találtam, akik egy-két, sőt háromnapi éhezés után szürke arccal és szederjes ajakkal, üveges szemekkel a semmibe bámulnak. 

A beszámoló nem 1944-ben, az auschwitzi deportálások idején, hanem három évvel korábban, 1941 júliusában íródott. Ilyen és hasonló jelentések érkeztek Bárdossy László miniszterelnöki irodájába abból a határ menti gyűjtőtáborból, ahonnan ezrével szállították a jogtalanul összegyűjtött embereket magyar katonai teherautókon a megszállt ukrán területekre. A háború után elítélt és kivégzett miniszterelnök az esettel kapcsolatban csupán annyit jegyzett meg perében, hogy

az országban a zsidókkal kapcsolatban kívánság volt abban az irányban, hogy akik megállapíthatólag Galíciából átjött zsidók voltak, szállíttassanak oda vissza.

A radikális kitelepítési terv megvalósítására a Szovjetunió elleni német támadás adott lehetőséget.

Deportálás kormányzati hozzájárulással

A Bartha Károly honvédelmi miniszter és Kozma Miklós, a kárpátaljai területek kormányzói biztosa által előterjesztett kitelepítési javaslatot a Minisztertanács 1941. július 1-én hagyta jóvá. Az ülésen elhangzottak rekonstruálása alapján (erről bővebben itt) a kitervelők nem határozták meg pontosan a kitelepítendő zsidók számát. Pusztán azt az ígéretet tették, hogy a kitelepítetteket majd a honvédség fogja letelepíteni a megszállt területen található elhagyott lakásokba, ahol mezőgazdasági munkát fognak végezni. A döntés adminisztratív végrehajtásával a Belügyminisztériumon belül működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságot (KEOKH) bízták meg, míg a kitoloncolásokat Kárpátalján a kormányzói biztosság és alárendelt szervei hajtották végre. A határmenti gyűjtőtáborban és a megszállt területeken azonban a magyar honvédség járt el teljhatalommal.  

A csupán általánosságban körvonalazott kitelepítési tervet a KEOKH által kibocsátott titkos rendeletek próbálták konkretizálni, amelyek napról-napra szigorúbban határozták meg a kitoloncolandók körét. Az első, július 12-i rendelet először csak az olyan „alkalmatlan idegenek” és külföldi állampolgárok eltávolítását rendelte el, akikkel szemben jogerős kiutasítási vagy lakhatási engedélyt megtagadó határozat született. Két nappal később azonban az alsóbb hatóságok már olyan utasítást kaptak, mely szerint „az eltávolítás foganatosításánál általában azon komoly nemzetpolitikai szempontokat tartsa szem előtt, hogy főként az utóbbi időben az ország területére beszivárgott lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban, mielőbb eltávolításra kerüljenek”. Az érdemi, élet-halált jelentő kérdés tehát az volt, hogy ki tudja felmutatni a magyar állampolgárságot bizonyító okiratot.

„Az a körülmény, hogy kétségtelenül magyar állampolgárokat ezrével telepítenek ki az országból, megrendíti a magyar jogrendbe vetett belső és nemzetközi bizalmat” – írták zsidó vezetők Bárdossynak július végén. Sokak állampolgársági kérelme ugyanis hónapok, sőt évek óta elintézetlenül hevert a Belügyminisztérium állampolgársági osztályán, ahol a zsidó származásúak kérelmét diszkriminatív módon és szándékosan lassan intézték. Rengeteg ember azonban még a kérelmét sem tudta benyújtani, mert a helyi hatóságok megtagadták a szükséges okiratok kiállítását. Sőt, Kárpátalján, ahonnan a deportáltak nagyjából kétharmada származott, még a formalitásra sem adtak, falvak teljes zsidóságát deportálták. A kárpátaljai deportálás végrehajtásáért felelős Meskó Arisztid szerint „tisztogatási akciót” folytattak. Itt ezért is fordulhatott elő, hogy a csendőrök minden előzetes bejelentés nélkül megjelentek az éjszaka folyamán egy előre elkészített listával, s csak épp felöltözésnyi időt adtak a kitelepítendőknek, majd vitték is az egész családot.

Nem zsidó érdek, hanem magyar érdek az, hogy a magyar állam felelős vezetői ezeknek a kitelepítéseknek, amelyeknek dantei poklokra emlékeztető szörnyűségeiről levelek és sürgönyök százai tanúskodnak, véget vessenek, ha másért nem, azért, hogy a magyar nemzet ezeréves keresztény, kifogástalan jó hírére árnyék ne essék

– folytatódik a fenti, Bárdossynak szóló levél.

A KEOKH azonban nemhogy orvosolta volna a problémákat, hanem néhány nappal a fenti kérés után – a hatályos jogszabályokba is ütközően – kiterjesztette az elszállítást olyan „zsidófajú külhonosokra” is, akik érvényes lakhatási engedéllyel rendelkeztek, illetve akiknek lengyel vagy orosz leszármazását „az eddig beszerzett adatok, akár a  jövőben eszközlendő vizsgálatok valószínűsítik”.

A gyomrom összeszorult. Hát bekövetkezett, amitől tartottunk. A gyermekeim hiába születtek Magyarországon, férjem hiába szolgált négy évet a magyar hadseregben és veszítette el egészséget, hontalannak, idegennek számított. Íme, most gyermekeit bünteti meg az állam és taszítja ki magából

– írja visszaemlékezésében egy kétségbeesett anya. A Kőrösmezőn, majd egy havasaljai fűrésztelepen összegyűjtötteket a Dnyeszter folyón túlra szállították, ahol legtöbbször egy mezőn, vagy út szélén hagyták a teljesen összezavarodott embereket. Előfordult, hogy a konvojt vezető magyar tiszt „ez a ti Palesztinátok, itt fogtok élni!” felkiáltással hagyta magukra az embereket, majd figyelmeztette a csoportot, hogy ne próbáljanak visszamerészkedni, mert azonnal le fogják lőni őket. A Dnyeszterben sodródó meztelen női és gyermek hullák nyomatékot adtak a szavának.

A KEOKH által kiküldött tisztviselő, Batizfalvy Nándor, százával talált éhező magyar zsidókat a megszállt területen, „akik között volt egy anya, aki akkor már öt napja egy kofferjében cipelte két éves meghalt kisleányát”, és „könyörögtek, hogy segítsünk rajtuk”. A deportáltak a senki földjén, egy hatalmi vákuumban találták magukat. Papíron a magyar honvédség által megszállt területen voltak, de szó sem volt letelepítésről, a terület igazgatását pedig augusztus 1-től a németek vették át. Élelem és víz nélkül poroszkáltak a kezdetben százas csoportokba szerveződő emberek, akiket hamarosan elkezdtek fosztogatni a különböző fegyveres ukrán milíciák tagjai.  

Leírni nem lehet, hogy kétségbe vagyunk esve, nem tudjuk mit csináljunk, rémes ki vagyunk téve az éhhalálnak. Idáig is csak az otthonit ettük beosztva, hogy minél tovább tartson. [… ] Kérlek benneteket, azonnal kövessetek el mindent, mert végünk van 2000 emberrel együtt

– írta egy deportált augusztusban.

A magyar tábori csendőrök és a magyar honvédség hadtápvonalán vonuló katonai, köztük munkaszolgálatos egységek napi kapcsolatban voltak a lerongyolódott és egyre fogyatkozó deportált csoportokkal, így több csatornán keresztül is eljutottak a hírek Budapestre.

Kamenyec-Podolszkij

Drága Kincseim, Szüleim, édes egyetlen Manyikám, feleségem, testvéreim! […] Itt vagyok Kamenyec–Podolszkban. Mikor megyek már haza? Nincs semmi remény, hogy benneteket még egyszer lássalak 

– szól egy 1941. augusztus 1-én íródott levél. A magyar kormányzat a megszálló német katonai hatóságok tiltakozása, a budapesti amerikai nagykövet jegyzéke, valamint a megrázó hírek hatására augusztus közepén ideiglenes felfüggesztette a határon történő áttételt, de egyben szigorú rendszabályokat hozott a kibontakozó népirtás elől menekülőkkel szemben. A német hatóságok tizenegyezer magyar zsidó deportáltat Kamenyec-Podolszkij városában gyűjtöttek össze, akiket 1941. augusztus 26-28 között szisztematikusan agyonlőttek (erről bővebben itt). „Láttam, amint a zsidók egyesével a tölcsérbe futottak. Ott a hasukra feküdtek. A tölcsérben már nagyon sok hulla volt. A zsidók a tetemekre feküdtek” – emlékezett vissza a gyilkosságokban részt vevő német rendőrzászlóalj egyik tagja. 

A visszatérés megakadályozása

„A zsidók agyonlövése a megszállt területen köztudomású” – szól az az 1941. szeptember 5-i csendőrségi jelentés, amelyet a miniszterelnök is kézhez kapott. Az események híre tehát gyorsan és meglehetősen pontosan elérte a legmagasabb kormányzati tisztségviselőket. Kozma Miklós kormányzói biztos október végén azonban még azon lamentál, hogy a kitelepített zsidók részéről megindult visszavándorlás lehetetlen helyzetet teremtett: „bármilyen szörnyű is a zsidókérdés, bizonyos propaganda hatása van az ilyen dolgoknak, ahol az emberiesség háttérbe szorul”. A Kárpátokban valóban borzalmas jelenetek játszódtak le.  A több heti gyaloglástól, kerülő utakon, a magyar tábori csendőröktől, a német katonai járőröktől és az ukrán milíciáktól sanyargatott kisebb túlélő csoportok teljesen elcsigázva érkeztek a határhoz. „Itt a legszigorúbb hajtóvadászat folyik az átjövőkre. Nem csak csendőrség és rendőrség, portyázó katonai századok, de felfegyverzett leventék is őrzik a határt, nehogy egy-egy szerencsétlen átjöhessen. Aki a legkisebb gyanúba keveredik, hogy a túloldalon levőt akar segíteni, vagy már ideát levőt segített meg, azt menthetetlenül internálják” – számol be egy korabeli jelentés. (erről itt).

A helyzet „orvoslására” megállapodás jön létre a magyar és a német határmenti szervek között, amely szerint a magyarok nem tesznek át több zsidót a határon, a menekülőket pedig a németek nem engedik vissza. „A német hatóságok az áttelepített zsidókat elhelyezik Sztaniszlau környékén, így tehát az a szörnyűség, ami a határon folyt megszűnik” – örökítette meg Kozma reakcióját egy 1941. október 29-én készült jegyzőkönyv. „A tárgyalások eredményével meg vagyok elégedve” – tette hozzá, bár már tudhatta, hogy két héttel korábban a megállapodást német részről megkötő Hans Krüger SS-tiszt tömegsírba lövette a város zsidó lakosságának legnagyobb részt, köztük kétezer magyar zsidót is. Krüger egyébként szeptember-októberben Magyarországon járt és tárgyalt a KEOKH tisztségviselőivel, akik közül néhányan még a megszállt területekre is kilátogattak és szemtanúi voltak egy tömeggyilkosságnak. 

Hazatérés

„Bár kiűztek bennünket ebből az országból, elbőgtük magunkat, amikor megláttuk az első magyar feliratot. Én bizony örömömben lehasaltam és megcsókoltam az édes anyaföldet” – eleveníti fel hazatérését egy fiatal fiú, aki utána éveken keresztül bujkált az országban. Jól példázza a visszatértek lelkiállapotát a családjával a határon átcsempészett férfi története:

Rettenetes volt néznem, hogy ezt az egészséges embert, hogy tették tönkre a tehetetlenség, a félelem, a bujkálás. Remegés vett rajta erőt, amin nem tudott úrrá lenni, és hangosan kiabált, hogy egy percig sem bujkál itt tovább, mint egy rablógyilkos saját szülőföldjén. Nem bánja, verjék agyon, de nem bír többé bujkálni. Ekkor kisfiam kérlelni kezdte, hogy most már legyen csendben, amikor nemsokára megláthatjuk kislányomat, Évikét. 

Gellért Ádám - Gellért János

A cikk az Index és a Napi Történelmi Forrás (www.ntf.hu) együttműködésből jött létre, olvassa az ő cikkeiket is!

Nyitókép: Zsidó munkaszolgálatosok, Újvidék, 1941 (Fortepan)