Pandora, Gabriella
6 °C
15 °C

A spanyol polgárháború szovjet krónikása, aki Hemingwayt is megihlette

GettyImages-3303504
2017.09.25. 14:14
Az Akiért a harang szól olvasói (vagy akik látták a filmet) emlékezhetnek Karkovra, a Pravda újságírójára, akit a munkahelye és Sztálinhoz fűződő kapcsolata miatt a főhős Spanyolország három legbefolyásosabb embere közé sorolt. Hemingway a könyv más szereplőihez hasonlóan őt is valós személyről mintázta.

Mihail Jefimovics Kolcov (a karikaturista Borisz Jefimov bátyja) valóban a Pravda tudósítójaként érkezett Spanyolországba 1936 augusztusában. Még odahaza kezdett naplót vezetni, amelyben részletesen beszámolt az élményeiről.

"Vándormadár módjára, üres kézzel repültem ide, most pedig már egész apparátusom van [...] Hatalmas, ósdi puskát visel a vállán [a tolmácslány], egy pillanatra sem válik meg tőle. Autóm is van, egy hosszú, nyitott Chevrolet. Sárhányója horpadt, oldalán jelszavak és számomra ismeretlen szervezetek kezdőbetűi. Kíséretet és gépkocsivezetőt nem kértem [...] Benzint egyelőre még mindenütt kapni – utalványra vagy pénzért, vagy ha nagyon szépen kéri az ember, esetleg ingyen is. Van továbbá egy táskaírógépem meg egy FED fényképezőgépem – egész kis Pravda-különítmény!" - írta.

Az élet Spanyolországban sem volt fenékig tejfel, az újságíró (talán az otthoni paranoiás légkör miatt) lépten-nyomon ellenséget látott. Mindenhol a lázadók hívei rejtőztek, esetleg trockisták (egy ilyen párt milíciájában harcolt Orwell) vagy anarchisták. Utóbbiak vezetőjével, Durrutival szívélyes interjút készített a zaragozai fronton, amikor pedig elesett Madrid védelmében, azt írta, ő volt „Katalónia és az egész spanyol munkásmozgalom egyik legragyogóbb egyénisége”. Ha az embernek szerencséje volt, és száz százalékig hithű forradalmárra akadt, még mindig érhették meglepetések (és nem is mindig olyan kellemesek, mint amikor asztúriai bányászokkal találkozott, akik valaha a Donyeck-medencében dolgoztak és kicsit oroszul is megtanultak).

Itt igen nehéz boldogulni a cenzúrával – nem a szigorúsága, hanem a körülményessége miatt. Le kellett fordítani az egész szöveget oroszról franciára, majd meg kellett kérni egy szakembert, hogy fordítsa le franciáról katalán nyelvre.

"Gyerünk gyorsan a távíróhivatalba. Kezdődik a lótás-futás [...] beszélgetés jobbra-balra katalánul, spanyolul, franciául, angolul – ezek [...] olyan kínszenvedést jelentenek, amelyhez hasonló nincs egyetlen más országban sem [...] kijelenti [a hivatalnok], hogy semmiség az egész, egy pillanat alatt el lehet intézni, majd ő maga elintézi. [...] azt ajánlják [a végén] az embernek, hogy jöjjön holnap." - panaszkodott a munkakörülményekről.

De hogyan festett a cenzor munkája a másik oldalról nézve? A polgárháború után jelentek meg a Külföldi Sajtóiroda egyik munkatársnője, Constancia de la Mora (a konzervatív politikus és többszörös miniszterelnök Antonio de Maura unokája) visszaemlékezései. Úgy látta, ez fontos feladat volt, voltaképpen a polgárháború másik frontja. Az újságírók kötötték össze Spanyolországot a világgal, „telefonjainkról állandó összeköttetésben álltak Londonnal és Párizzsal. Németország, Olaszország és Portugália kivételével bármelyik külföldi országgal beszélhettek.” A cenzúra egyik alkalmazottja így foglalta össze a szakmai egyszeregyet:

Az újságírók azt küldik el, amit akarnak. Egy fontos: igaz legyen és ne adjon felvilágosítást az ellenségnek.

A katonai hírek egy része tehát „ugrott”, de a „civil” információk közül sem mindegyik jutott át a cenzúrán – kivágták, amit más forrásból nem erősítettek meg (vagyis az újságíró csak úgy fél füllel hallotta) vagy esetleg kódolt üzenetet hordozott. A fennmaradó anyag így is elérte a célját – hogy az olvasók/hallgatók megbízható értesüléseket kapjanak arról, mi is folyik Spanyolországban. A kevésbé megbízható értesüléseknek is megvolt a forrásuk. Kolcov szerint a polgárháború miatt az országba érkező külföldiek között sok álcázott hírszerző akadt.

"...hivatásos utazók, amikor találkoznak, felismerik egymást: már volt szerencséjük egymáshoz Abesszíniában, Paraguayban, a Saar-vidéken, Mandzsukuóban. A 'konfliktusokra' specializálták magukat. [...] Forma szerint vagy fegyvergyárak képviselői, vagy nagy hírügynökségek különmegbízottai vagy filmvállalkozók. A spanyolországi helyzet alaposan elkényezteti őket, a kémkedés nem munka, hanem pihenés: garasokért vagy teljesen ingyen mindent megtudhatnak, minden okmányt megszerezhetnek anélkül, hogy elhagynák a kávéházi asztalukat, ha kihasználják az ittenieknek azt a szenvedélyét, hogy jólértesültségüket fitogtassák." - emlékezett vissza.

Volt is miről beszámolniuk. Amikor augusztus végén bombázni kezdték a fővárost, Kolcov és a Második és Harmadik Internacionálé éppen nála tartózkodó küldöttei is azt várták, ez meghozza a diplomáciai fordulatot.

"A francia és az angol kormány bizonyára ultimátumot intéz a fasiszta hatalmakhoz, amelyek támogatják a lázadókat [...] javasolni fogja [a Népszövetség] a francia kormánynak, hogy légierejének bevetésével biztosítsa a békés spanyol városok védelmét. A Giral-kormány haladéktalanul meg fogja kapni mindazt a hadifelszerelést, amelyet Franciaországnak Spanyolország részére kellett szállítania. Egész Európa, az egész világ egységes lendülettel, villámgyors és fenyegető összefogással száll szembe a fasiszták militarista blokkjával."

Ehhez képest az incidens észrevétlen maradt és az érdeklődés is csak úgy ébredt fel, hogy abból a köztársaságnak nem lehetett haszna.

"Semmi sem történt. Senki sem intézett ultimátumot senkihez [...] csupán a párizsi és londoni lapokban jelent meg egy újabb szenzációs hír. [...] számtalan küldöttség érkezik Madridba [...] egyesületek, emberbaráti ligák, interparlamentáris bizottságok, tudományos társaságok és női szervezetek elnökei [...] tájékozódnak a katonai és politikai helyzetről, majd elmondják, hogy [...] minden elismerésük és együttérzésük a törvényes kormányé. [...] Az elutazás előtt megtudakolják a szálloda portásától, lehet-e még valódi spanyol sálat, legyezőt, kasztanyettát, hímzést és kerámiát vásárolni. Lehet."

A legfontosabb persze az lett volna, hogy (a kormány szemszögéből) jó híreket kapjanak, mindenekelőtt azt, hogy Madrid nem esett el. Kolcov szeptember végén úgy vélte, ehhez hatalmas csodára van szükség, a csodához pedig néhány apróságra.

  1. Némi légierő.
  2. [...] nyolcezer lövész [...] állhatatos, fegyelmezett emberek, akik ott maradnak a lövészárokban [...]
  3. Maguk a lövészárkok.
  4. [...] legalább húsz harckocsi [...]
  5. Megtisztítani a [belső ellenségtől] a várost [...]
  6. Egy tábornok, akinek engedelmeskednek és aki nem gazember.
  7. Éles hangú angol-francia jegyzék Németországhoz és Olaszországhoz.
  8. Largo Caballero [a kormányfő] értse meg, hogy a helyzet válságos [...]
  9. De egyáltalán nem reménytelen.
  10. Haladéktalanul, még ma megkezdeni az ellentámadásra induló tartalékcsapatok kialakítását.

November 6-án a kormány Madrid elestének veszélye miatt Valenciába menekült (Kolcov szerint teljes káoszt hagyva hátra). A lázadók között sem mehetett minden olyan jól, a madridi offenzíva haditervéből például egy nappal a támadás előtt került egy teljes példány a védők kezére (egy zsákmányolt harckocsiból mentették ki).

A döntőnek szánt támadás célpontja a királyi vadaspark és a mögötte húzódó egyetemi negyed volt, mert ezek nem voltak annyira beépítve és a lázadók elkerülhették az utcai harcokat. Egy elterelésnek szánt támadást is indított az egyik külváros ellen, de a köztársaságiak nem dőltek be a cselnek. A létszámfölény az ő oldalukon állt, de a francóisták tapasztalata, jobb kiképzése és fegyverzete kiegyenlítette ezt. A támadás így is kudarcot vallott, Madrid a polgárháború végéig a törvényes kormány kezén maradt.

A napló 1937 novemberében megszakad: Kolcov hazatért a Szovjetunióba. Itt eleinte jól fogadták (egy alkalommal például Sztálinnak, Vorosilovnak és Jezsovnak tarthatott egyórás élménybeszámolót), a napló is megjelent, csakhogy hamarosan kiderült: az ellenség bizony a Pravdába is betette a lábát. Kolcovot 1938 decemberében tartóztatták le. Azzal vádolták, hogy nyugati ügynök, ellenforradalmár, halálra ítélték és 1940 februárjában agyonlőtték.

Források:

KOLCOV, Mihail Jefimovics: Spanyolországi napló. Kossuth-Kárpáti, Budapest- Uzsgorod, 1975.

MORA, Constancia de la: Vérző Spanyolország. Szikra, Budapest, 1949.

Borítókép: Az anarchiszindikalista CNT-FAI milicistái átveszik fegyvereiket 1936 körül.  fotó:  Fox Photos/Getty Images

Csernyánszky Pál