Az első magyar hírlap elnézően írt a kurucok vereségéről

Az első hazai hírlap, a "Mercurius Hungaricus" (a második számtól "Mercurius Veridicus ex Hungaria") 1705. június 6-án jelent meg. Az ötlet Esterházy Antaltól származott, aki a fejedelemhez írt április 14-i levelében vetette fel, ki kellene adni egy saját újságot, hogy "ne láttassék mind igaznak lenni, az kit az idegen nemzet szokott promulgálni novellákban [közreadni a hírlapokban]." Az általa megálmodott újság a hazai közvéleménynek szólt volna. A szerkesztői elvek alapján úgy tűnik, megelőzte a korát:

Kegyelmes Uram, ha szintén mind igaznak nem találtatik is [ami megjelenik] – azzal nem nagyot vétünk.

Rákóczi úgy vélte: inkább a külföldet kell meggyőzni, ezért az újság latinul jelent meg. Főszerkesztőnek a diplomata és kiáltványszerző Ráday Pált, a fejedelmi kancellárt tette meg - ő egyrészt jobban írt, mint Esterházy, másrészt a fejedelem közelében volt és könnyebben lehetett instruálni. A külföldi terjesztésről is Ráday gondoskodott (az első két szám egyetlen ismert példánya Merseburgból került elő, a negyediké Párizsból). Az első szám sikere után hetilapot akart csinálni az újságból, a fejedelem el is rendelte, hogy a kancellárián hetente állítsák össze a szöveget és küldjék a lőcsei nyomdába. Ebből (jelenlegi ismereteink szerint) semmi sem lett. A szabadságharc alatt mindössze hétszer jelent meg. Az 1706. augusztusi harmadik szám után a fejedelem úgy tűnik, megfeledkezett az újságról. Csak 1708 nyarán jelentette meg újból és akkor sem jószántából. A külföldi olvasók arról értesülhettek, hogy

...váratlan és szomorú hír érkezett, s ez annál lesújtóbb, mert szinte egész Magyarország bizonyosra vette a jól felkészült hadsereg sikerét.

No de mit is jelentett volna a siker? A legjobb esetben egy új magyar királyt. A Habsburgok trónfosztása után kézenfekvő lehetőség volt, hogy Rákóczi foglalja el a trónt, csakhogy ezzel semmit sem nyertek volna a felkelők. Inkább valamelyik európai dinasztiából kell meghívni valakit és akkor egyből szerezhetnek egy új szövetségest is. Rákóczi a Napkirály másik szövetségesének, a bajor választófejedelemnek ajánlotta fel a trónt, de ő elutasította (annak ellenére, hogy így legalább lett volna országa, Bajorországot ugyanis elfoglalták a császáriak).

A másik lehetőség a porosz trónörökös volt. Ez a terv úgy maradt fenn, hogy a poroszokhoz küldött követ a szabadságharc bukása után amnesztia fejében megírta az emlékiratait a császár számára. Az egyik forrás ő, a másik (lényegesen szűkszavúbb) maga a fejedelem. Ennek az ötletnek mindenesetre ellentmondott, hogy a trónörökös a választófejedelem egyetlen fia volt, másrészt az apja a porosz királyi cím elismertetéséért lobbizott, aminek alaposan keresztbe tett volna, ha nyíltan a császár ellen cselekszik. Mindenesetre ez a halvány lehetőség is jobb volt a semminél, Rákóczi ezért 1708 júniusának elején elindult Sziléziába. Úgy tervezte, a kurucok kiáltványokkal meggyőzik az ottani lakosságot a jó szándékukról és valahol majd találkoznak a porosz trónörökössel és esetleg néhány ezer katonával is. Igazából csak a fejedelem volt tisztában azzal, mit és hogyan akar elérni. A vezérkarból, sőt a civil vezetésből sem tudott senki semmit, ami titoktartás szempontjából jó húzás volt, csak éppen egy hadi vállalkozást nem lehet így elkezdeni. 

Ráday is csak annyit tudott (vagy annyit írhatott meg), hogy a fejedelemnek

az volt a célja, hogy egyes erősségeket visszafoglaljon, de elsősorban azért [indult el], hogy hidat veretve a Vág folyón, elfoglalja a [Vág]Újhely mezőváros mellett kiépített ellenséges sáncokat. [...] alaposabban megfontolva a dolgot, [úgy döntött,] hogy hasznosabb lesz [...] Trencsént megostromolni és elfoglalni, mert ezáltal [...] egyéb erősségek is megad[hat]ják magukat. [...] folyó hó 2-án tábort ütött az említett vár közelében emelkedő hegyoldalakon.

Igazából Trencsénhez is úgy keveredtek a kurucok, hogy a fejedelem engedett a tábornokainak (főleg Bercsényinek, aki nagyjából a vezérkari főnöke volt), akik egyrészt unták a tétlenséget (Morvaország felé indult is július végén egy „foglalkoztató” akció Pekry Lőrinc vezetésével, de ez kudarccal zárult), másrészt azt a hírt kapták, hogy könnyen el lehet foglalni a várat. Felvonulás közben a fejedelem lényegében véletlenül botlott Heister tábornagyba, a magyar hadszíntér főparancsnokába, aki Trencsén felmentésére indult. A tábornagy (aki először csatát akart vállalni, mert nem tudta, hogy a fősereggel áll szemben), visszavonulásba kezdett, Rákóczi pedig utána küldte Pekryt a lovasság egy részével. Az előrenyomulás alatt zavar támadt (egy tó töltésén kellett átkelniük és a parancsnok nem tudta megfelelően irányítani a hadmozdulatot – ezt a kínos mozzanatot el is maszatolta az újság), Heister alvezére, Pálffy János horvát bán pedig ezt kihasználva ellentámadást rendelt el.

...a német katonaság főereje a jobbszárnyunkhoz közeledett, s óvatosan elkerülve a gyalogságot, rohammal rárontott az újonc lovastestőr-ezredre, amely szégyenletesen nyomban rémületbe esett és meghátrált. Miközben pedig a fejedelem [...] parancsokat osztogat és körülvágtat, a nagy nyargalásban lova megbotlik, ő maga lebukik [...] rettenetes zűrzavar támad, magyarul összevissza kiabálnak, hogy a fejedelem leesett, amit a többiek a nagy ordibálásban úgy értettek, hogy elesett. [...] akkora ijedtség fogta el az egész hadsereget, hogy tovább már nem engedelmeskedtek a parancsoknak, mindenki hirtelen futásnak eredt.

Ezt követte a kozmetikázás. A hadseregnek semmi baja, a lovasság és (a terep miatt) a gyalogság is vissza tudott vonulni, a kurucok mindössze háromszáz lovast vesztettek. Egyébként is vannak olyan alakulatok (például Bottyán hadteste), amelyek nem vettek részt a csatában. Más frontokon jobban állnak a kurucok, a Dunántúlról és Erdélyből is (valós) hadijelentések érkeztek győzelmekről (a szövegből azért kiderül, hogy ezek ütközetek vagy nagyobb portyák). A fejedelem elrendeli a várak készleteinek feltöltését, összegyűjti a szétszóródott csapatokat és megint nekivág. A vereséget egy szerencsétlen véletlen okozta, "inkább szégyenletes, semmint veszedelmes" volt. A helyzet azonban sokkal rosszabb volt ennél. A 14-15 ezer fős hadsereg ötöde odaveszett és ehhez járultak még azok, akik (akár a csata túlélői közül, akár más seregtestekben) úgy vélték, a szabadságharc ügyének befellegzett, ezért átálltak vagy hazamentek. A fejedelem utólag sokkal pontosabban értékelte a helyzetet az emlékirataiban:

Soha még vereség ennél szégyenletesebb és szánalmasabb nem volt, és nem is voltak még csatavesztésnek szerencsétlenebb következményei [...] E szerencsétlen nap után már semmi sem sikerült.