Szlovák-magyar viszony a XIX. században

A XIX. század a nemzeti ébredés kora Kelet-Közép-Európában, ekkor jelenik meg Magyarországon a nacionalizmus, a nemzeti nyelv erősítésének követelése. 1844-ig fokozatosan vezetik be a magyar nyelvet a közigazgatásban, addig a latin volt a hivatalos nyelv a királyság területén. A magyarosítás, magyarosodás a szlovákok körében is erősödő nemzettudatot, elsősorban védelmi reflexet váltott ki.

Apológiákat, védőbeszédeket már a XVIII. században írtak egyes szlovák értelmiségiek nemzetük-népük védelmében, a XIX. században azonban ezt elsősorban Jan Kollár és Ludovit Stúr tette meg. Ekkoriban a szlovákság körében terjedt a csehekkel való testvériség és a pánszlávizmus gondolata. Ez utóbbi inkább már oroszbarátságot jelentett, a nyelvi rokonságra és Szentpétervár hatalmi törekvéseire alapozva.

Vita a szlovák irodalmi nyelvről

Ekkoriban zajlott a vita a szlovák irodalmi nyelvről is: voltak, akik a csehet vagy az ahhoz hasonló nyelvi változatokat javasolták, esetleg egy "csehszlovák" műnyelv kialakítását (Kollárnak ezt az ötletét egyébként a csehek elutasították), mások viszont ettől eltérően a szlovák nyelvjárásokból akarták közös nyelvet teremteni.

Az önálló szlovák irodalmi nyelv megteremtésének első kísérlete Anton Bernolák nevéhez fűződik, ő már a XVIII. század végén fellépett e törekvéseivel, de csak a XIX. század közepén vált átütővé a hatása. Ez nem kis részben Rudnay Sándor esztergomi érseknek köszönhető Dusán Kovác szlovák történész szerint, aki támogatta a nemzeti nyelvek fejlődését az 1820-as évektől. Ám Bernolák is egy a csehhez közeli dialektust választott ki, de ez legalább "szlovák alapú" nyelv volt.

Leszámolás a magyar és a szlovák nacionalistákkal

A cseh orientáció az 1830-as évektől L'udovít Stúr fellépésétől megint erősödni kezdett. A Cseh-Szláv Társaság a szlovák evangélikus líceumok nemzeti mozgalmából fejlődött ki, és ehhez a Stúr-csoporthoz tartozott Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodzsa (Hodza) is. 1837-ben azonban a bécsi kormányzat fellépett mind a magyar nemzeti és reformtörekvésekkel szemben, mind pedig a szlovákok "cseh-mozgalmával" szemben. Ez volt az az időszak, amikor Kossuth és Wesselényi börtönbe került, a Cseh-Szláv Társaságot feloszlatták. Stúr-csoportjából többeket letartóztattak.

Bécs tehát egyszerre akart a magyar és a szlovák nacionalistákkal egyaránt leszámolni. Ez a lépés azonban csak olaj volt a tűzre: ettől kezdve Kossuthból és Wesselényiből üldözött mártírt csináltak, akinek a kiszabadítására a mérsékelt magyar nemesi ellenzék összefogott a radikálisabb nézeteket képviselőkkel, szlovák oldalon pedig tovább tüzelte az indulatokat mindez, miközben Stúr külföldön, Halléban folytatta tevékenységét.

Kossuth megerősödik

Kossuth később kiszabadult a börtönből, nimbusza megerősödött, a magyar nacionalizmus élére állt, és 1844-re keresztülvitte a magyar államnyelv bevezetését. Háttérbe szorult Bécs ügyetlen politikája miatt ekkorra a mérsékeltebb, a nemzetiségek iránt megértőbb Széchenyi István gróf és Deák Ferenc, aki már ekkoriban is inkább az egyezségre hajlott volna Béccsel.

Széchenyi és Deák ugyanis felismerték a nemzetiségi problémákat, Kossuth viszont nacioanlista kampányt folytatott, és a magyar nyelv terjesztését erőltette. (Érdekesség, hogy Kossuthnak utóbb, a szabadságharc idején saját rokonát, egy másik Kossuth Lajost kellett letartóztattatnia, mert családjának nagy része a szlovákságot támogatta 1848-49-ben.)

A szlovákok tiltakozásait ezután több petíció, memorandum fejezte ki. Stúr rés társai ellenezték a magyarosítást, a magyar nyelv dominanciáját, és egyre inkább radikalizálódtak.

Stúr megalkotja a szlovák irodalmi nyelvet

Stúr közben megalkotta a szlovák irodalmi nyelvet, ami szakított saját korábbi cseh-orientációjával, legalábbis nyelvileg. Bernolák cseh közeli szlovák dialketust akart, Kollár gyakorlatilag szlovákkal dúsított csehet vezetett volna be, Stúr viszont az 1840-es években a közép-szlovák nyelvjárást választotta ki - ez már olyan nyelv volt, amely később tényleg lehetővé tette az egységes irodalmi szintű kommunikációt.

Stúr, Hurban és Hodzsa 1843-ban találkoztak Hurban parókiáján, ekkor határozták el a közös nyelv megteremtését, és végül könyv alakban 1846-ban látott napvilágot Stúr két műve, amely rögzítette a szlovák nyelv alapjait.

Az autonómia-követelések felbukkanása

Stúrék a közös nyelv megteremtése után, Bécs és a magyarok elleni küzdelmükben, a kulturális-nyelvi törekvésekből kiindulva végül eljutottak a szlovák nemzet önállóságának követeléséhez. Ez a soknemzetiségű Magyarország decentralizációját jelentette volna Dusán Kovác szerint. Ugyanakkor a szlovák nemzeti mozgalom követelte a jobbágyfelszabadítást, az általános választójogot, a sajtó- és gyülekezési szabadságot, vagyis nemzeti és polgári követeléseket egyaránt megfogalmaztak. A magyar nemesség és polgárság körében ugyanezt Kossuth képviselte, persze nem a szlovák, hanem a magyar nyelvet propagálva.

A szlovák és a magyar törekvések 1848-ban éleződtek ki: május 11-én, vagyis az áprilisi törvények után éppen egy hónappal, a szlovákok Liptószentmiklóson 14 pontos petíciót fogadtak el, amelyben saját országgyűlést, abban arányos képviseletet követeltek, vagyis az ország decentralizálását, egyfajta autonómiát akartak. A szlovák nemzet önállóságának elismerését is követelték. Erre a magyar kormány nem reagált pozitívan: elfogatóparancsot adtak ki Stúr, Hurban és Hodzsa ellen, akik Csehországba menekültek.

Szlovák fegyveresek Magyarország ellen

Később e csoport tagjai fegyveres akciót is indítottak Magyarország ellen Csehországból, betörésük azonban csak átmeneti sikert hozott, a magyar szabadságharcot nem az időközben megalakított Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) külföldről irányított erői verték le, hanem az orosz cár és Haynau seregei. Ám 1849-ben az SZNT eljutott odáig, hogy Ferenc Józseftől kérte: válassza le a szlovákok lakta országrészeket Magyarországról, és "Szlovákiának" legyen saját országgyűlése, és Bécsnek közvetlenül alárendelt közigazgatása.

Az 1848-49-es eseményekhez azonban hozzá kell tennünk: a szlovákság jelentős része nem csatlakozott az SZNT-hez, illetve Stúrékhoz. Elsősorban a Felvidék keleti részén nem hatott a nemzeti agitáció, az ottani jobbágyok fellelkesültek a jobbágyfelszabadítás és a polgári forradalom intézkedésein, és támogatták a magyar szabadságharcot. Vagyis a keleti végeken még talán a Thököly- és Rákóczi-szabadságharcok idején tanúsított közös fellépés emléke is élt, nem volt népszerű a Bécsnek alárendelt szlovák autonómia ötlete.

Szláv kerületet akarnak a szlovákok

A szabadságharc leverése után átalakult a helyzet. A szlovákok megint módosítottak elképzeléseinken, és 1861-ben, az osztrák önkényuralom végén Memorandumot fogadtak el. Ebben a szlovák nemzet önállóságának elismerését követelték, egy szlovák nemzeti terület kijelölését szorgalmazták, ahol a szlovák lenne az ügyintézés és az oktatás nyelve.

Ezt a magyar országgyűlésnek terjesztették elő, amely ekkor ülésezett, ám nem reagált kedvezően. Az országgyűlést egyébként Ferenc József utóbb feloszlatta, így a szlovákok később egyenesen az uralkodóhoz címezték a következő memorandumot, amelyben a szlovák autonómiát konkrét formában követelték.

"Felső-magyarországi szláv kerületet" akartak kialakíttatni, amely saját országgyűléssel és végrehajtó szervekkel rendelkezett volna. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésnél ezeket a szlovák igényeket azonban sem Bécs, sem pedig a magyarok nem vették figyelembe, így Trianonig ezek a követelések maradtak a szlovák nemzeti mozgalom alappillérei - Dusán Kovác szerint.

Néhány gesztus

A kiegyezés után a magyar politika tett néhány gesztust a szlovákságnak, nyitottak például két új gimnáziumot, de a kettős monarchia azt jelentette a gyakorlatban, hogy Magyarországon a magyarok töltik be a domináns szerepet.

Az államnyelv a magyar maradt, a nemzetiségek számára törvényeket hoztak, de a gyakorlatban 1875-től három szlovák gimnáziumot bezárattak, és feloszlatták a Matica slovenskát, a szlovákok politikai és kulturális szervezetet, amelynek javára pedig 1861-es alapításakor még Ferenc József is adakozott.

Az osztrák-magyar kiegyezés amúgy elmélyítette a szlovák mozgalmon belüli ellentéteket. A Memorandum politikáját, az autonómia követelését bírálta Ján Palárik és csoportja. Szerinte nem Bécstől, hanem Budapesttől kell várni a szlovákok helyzetének javítását. Ezért túl radikálisnak ítélte az autonómiát. Ezt az irányzatot új iskolának nevezték, míg az autonómia-párti Memorandum-támogatókat régi iskolának.

A magyarbarátok bukása

Az új iskola a kiegyezés magyar ellenzékében kereste szövetségeseit, ám ez óriási tévedés volt, hiszen a hatalmon lévő Deák-pártnál szinte csak intoleránsabb erők maradtak a politikai paletta ellenzéki oldalán a magyar törvényhozásban. Az ellenzék ugyanis önálló Magyarországot akart, a duális államot elutasította, de nem a nemzetiségeknek akart kedvezni.

Végül az új iskola a Deák-párthoz közeledett, és 1872-ben felvette a Kiegyezés Szlovák Pártja nevet, de ez a kísérletük sem sikerült, és a mozgalom fokozatosan elhalt.

A Szlovák Nemzeti Párt megalakulása

Végül 1875-ben hatalomra került a korábbi ellenzék egy része, és ekkor történt a már említett szlovák gimnáziumok bezárása és a Matica slovenská feloszlatása is, ami inkább a nacionalistáknak használt mindkét oldalon.

Az új iskola kudarca megerősítette az autonómia-hívőket: a régi iskola fokozatosan párttá alakult, és felvette a Szlovák Nemzeti Párt (Slovenská národná strana, SNS) nevet. Ez egyébként megegyezik a Jan Slota által manapság vezetett párt nevével. A párt programja az autonómiát követelő Memorandum lett. 1918-ig ezután a legerősebb politikai tényező a szlovákok körében az SNS lett.