Bip-bip – halljátok emberek

A korabeli sajtóvisszhangokat figyelve feltűnik, hogy a legnagyobb példányszámú szovjet napilap, a Pravda 1957. október 5-én csupán egy kis keretesben, és még csak nem is címlapon emlékezett meg a nagy eseményről. Csak egy nappal később készült nagyobb anyag a műhold startjáról, amikor már nyilvánvaló volt a Szputnyik-1 sikere, és a külföldi sajtót is lehetett idézni.

A Pravdánál egyébként a későbbiekben nagyon vigyáztak arra, hogy ne cikkezzenek a műhold esetleges harcászati felhasználásáról, az amerikaiak minden ilyen irányú feltételezését imperialista koholmánynak bélyegezték. Mint azt Borisz Csertok, a szovjet űrprogram egykori irányítója múlt héten az AP hírügynökségnek nyilatkozta, valójában az Egyesült Államok félelme indokolt volt. A szovjet rakétakísérletek mögött mindvégig az a gondolat volt, hogy miként tudnának eljuttatni egy hidrogénbombát az óceánon túlra.

Tagadásával és titkolózásával a szovjet propagandagépezet a lehető legjobb taktikát választotta ahhoz, hogy fokozza az amerikaiak paranoiáját. A stratégiára egy apró megtévesztés tette fel a koronát: az elvtársak azt állították, hogy a Szputnyik-1 szabad szemmel is látható az égbolton, ezért 1957. karácsonyáig minden amerikai aggódva figyelte az eget. Valójában a műhold fényintenzitása 6 magnitúdós volt, ami a szabad szemmel még épphogy látható csillagok fényének felel meg, vagyis aki nem tudta, pontosan hova kell nézni, biztosan nem szúrta ki, hogy melyik alig látható fénypont mozog gyorsabban, mint a többi. Egy fényesebb objektum viszont valóban megfigyelhető volt a Föld felett: a Szputnyik-1 hordozórakétájának második fokozata, ami orbitális pályára állt.

Nyugati sokk

Az amerikai lapok elismerték a szovjetek sikerét és vérmérséklettől függően a hazai űrprogram felgyorsításának sürgetésével vagy pánikkeltéssel reagáltak. A New York Times október 6-i számában részletes technikai háttércikkel magyarázta el, hogy a saját műhold az amerikaiak számára sem elérhetetlen álom, józanul számba vette a katonai felhasználás lehetőségét és megjósolta a kiéleződő űrversenyt. Pár nappal később Eisenhower sajtótájékoztatót tartott, amiben azt hangsúlyozta, hogy a szovjet siker még nem ok a nemzetbiztonsági nyugtalanságra.

De az elnöki szó mit sem ért, amikor a lapok olyan szalagcímekkel kerültek utcára, mint az "Amerika nagy veresége" (NY Herald Tribune) és amikor az újságírók olyanokat írtak, mint "a Pearl Harbor-i katasztrófa óta az amerikai nemzeti büszkeség nem szenvedett hasonló irtóztató csapást" (Sunday Express). A Wall Streeten csökkentek az árfolyamok, és Európa nyugati felét is nyugtalanság töltötte el. A nyugat-német Die Welt "Vörös csillag az égbolton" címmel közölt vezércikket és a Szputnyik-1 katonai jelentőségről írt. Az amerikai katonai vezetők eközben interjúkban igyekeztek kisebbíteni a Szputnyik-1 érdemeit (elsősorban arra hivatkozva, hogy a műhold tudományos műszerei szegényesek), vajmi kevés sikerrel.

Keleti káröröm

A magyar lapok közül először a Hazafias Népfront Lapja, a Magyar Nemzet ocsúdott, már az október 5-i számban címlapon hírt adott a műholdról, gyorsan betéve a lapzártakor érkezett rövid TASZSZ-közleményt "Felbocsátották a világ első műbolygóját a Szovjetunióban" címmel. "A műbolygó jelenleg elliptikus pályát ír le a Föld körül és a felkelő és lenyugvó nap fényénél a legegyszerűbb optikai eszközök segítségével is megfigyelhető" – szólt a közlemény, ami felhívta a rádióamatőrök figyelmét, hogy a Szputnyik-1 jeleit "20005 és 40002 kilocikluson" itthon is lehet fogni. A fő hír egyébként e napon ugyanaz volt a címlapon, mint az MSZMP központi lapja, a Népszabadság első oldalán: Kádár János és Csou En-laj aláírták a kínai-magyar közös kormánynyilatkozatot.

Másnap mindkét lap több oldalas anyagot közölt a műholdról és annak fogadtatásáról, és a Népszabadság egy kisebb szurkát megengedett a Magyar Nemzet felé: "A hivatalos közleményben fordítási hiba van: nem műbolygóról szól az orosz szöveg, hanem mesterséges holdról". Egyébként a technikai háttéranyag mellett főleg külföldi lapszemlékből álltak össze a cikkek, és természetesen a moszkvai tudósítók is bejelentkeztek. A Népszabadság helyszíni riportot közölt egy szovjet megfigyelőállomásról, amiben már a "marsrakéta" és "holdrakéta" szavak is szerepeltek, és dicsérte az elvtársakat mondván, "figyelemre méltó a szovjet sajtó örömteli, de szerény hangja". A Die Welt említett cikkét ezzel szemben így húzta le: "sok helyütt túlzó hangja világosan mutatja egyes nyugati propagandistáknak azt a szándékát, hogy a Szovjetunió tudományos sikerét megpróbálják a tőkés országok lakosságának ijesztgetésére, a fegyverkezési hajsza fokozására felhasználni".

A lapok az alig leplezett káröröm ellenére a békés versenyt és a Szovjetunió nagyságát hirdették általában úgy, hogy külföldi forrásokból idéztek, olykor a szövegkörnyezetből kiragadott mondatokat. A magyar proli így megtudhatta, hogy a New York Times szerint "a szovjet emberek feltették a koronát a tudás csúcsára", és hogy a milánói csillagvizsgáló intézetnél úgy gondolják, "igazságos, hogy a tudomány fejlettségének e nagyszerű bizonyítékát éppen az az ország adta, amely a szociális haladás élcsapatában jár", mert "csak az vezetheti a tudományos haladást, aki az emberiség haladását vezeti".

Miután a Szputnyik-1 Magyarország fölött is áthaladt, a lapok beszámoltak arról, hogy kik fogták először a csipogást, amiben "pontos adatok vannak a hőmérsékletről, sebességről stb., amelyeket csak Moszkvában tudnak megfejteni". Interjút készítettek az első észlelővel, Gerencsér László rádióamatőrrel, Almár Iván, a Csillagvizsgáló Intézet tudományos munkatársa pedig elmagyarázta, miért nem lehet látni szabad szemmel a műholdat. A Népszabadság október 10-én már arról írt, hogy valószínűvé vált az út a Holdba, de egy héttel az esemény után már csak kis színesek, karikatúrák és versek emlékeztek meg a műholdról.

Egészen november 4-ig, a Szputyik-2 startjáig.