Hősök vagyunk az űrsiklótól kétszáz méterre

Életemben nem áztam el még annyira, mint csütörtök délután. A floridai Kennedy Űrközpontban álltunk a sorban fotós kollégámmal, vártunk a buszoknál, amik állítólag kivisznek majd az Atlantis űrsiklóhoz. Persze a jármű közelébe a sajtó is csak különleges óvintézkedések után mehet – a biztonságiak egy robbanószer-kereső kutyával járták körül a fotósok felszerelését, és erre az időre elparancsoltak mindenkit a táskáktól. Ezt a pillanatot választotta az űrközpont felett gyülekező vihar, hogy lecsapjon.

Cafatokra áztam, de ennyivel tartoztam annak a kiskölyöknek, aki voltam valamikor. Mert öt-hatévesen én is űrhajós akartam lenni, mint mindenki más; csúszdázni a Hold sarlóján, megnézni, milyen messze van a csillagos tapéta. Hősnek lenni – mert ennyit már óvodában is tudtam, hogy minden űrhajós hős Gagarin óta.

Csatakosan érkeztünk meg az Atlantishoz, nagyjából kétszáz méterre tőle állítottak meg minket. A légies jelenés a 39A indítóállványon pompázott, addigra már kinyílt a Rotating Service Structure, vagyis az, az Atlantis feltöltéséhez használt szervizállvány, ami az előző napokban eltakarta az űrrepülőgép legnagyobb részét.

Az RSS felfedte azt is, hogy az űrrepülőgép nem nagyobb, mint egy utasszállító – nagyjából akkora, mint egy Boeing-737-es, egy 767-es pedig már bőven ráver. De az asztronautikában minél nehezebb valami, annál problémásabb feljuttatni, ezért a használt űreszközök között az űrrepülőgép valójában hatalmas. Az embernek kedve volna odarohanni hozzá és körbetapogatni, bebújni a rakodóterébe, elveszni az egyik fúvókája alatt. Szerdán amiatt lamentáltam, hogy amikor kilométerekre volt tőlünk az űrsikló, mennyire közelinek és mégis elérhetetlennek tűnt – kétszáz méterről ugyanez volt az élményünk, csak sokkal erősebb. A megilletődöttség fogott vissza minket, minden mozdulatunkat átitatta az áhítat és a gondolat: először és utoljára láthatunk ilyet.

Illetve, először és utolsó előtti alkalommal. Mire visszaértünk a sajtóközpontba, várt ránk egy esti űrsiklónézés is, és a vihar miatt leállított visszaszámlálás is folytatódott, miután kiderült, hogy a villámok nem okoztak kárt semmiben. Péntek hajnalban már az Atlantis teletankolása zajlott, minden jel arra mutat, hogy bár a 11:26-os (magyar idő szerint 17:26-os) start esélye az időjárás miatt csak harminc százalékos, a NASA megpróbálkozik vele. Ha sikerül, közvetítjük.

És hogy milyen az űrsikló az alkonyatban? Meseszerű. Olyan, mintha régi hatéves énünkre várna, hogy felrepítse a Hold sarlójához. Egy kicsit mindenki hősnek érezheti magát mellette.