Az űrvécé szörnyű titka

A Johnson Űrközpontban sosem lehet tudni, hogy milyen kincseket rejtenek az egymásra megszólalásig hasonló, kívülről unalmasnak tűnő betonépületek. Amikor a 17-es számú lapos betontégla mellett megyünk el, akkor például kísérőnk mellékesen megjegyzi, hogy ott kotyvasztják azokat az ételeket, amiket az űrbe visznek az űrhajósok. Sajnos oda nem mehetünk be, utunk most az 5-ös épülethez visz, ebben található a Shuttle Mission Simulator, azaz az Űrsikló Küldetés Szimulátor (a NASA szereti az egyértelmű elnevezéseket).

A szimulátor valójában két, a kezdeti modelleknél jobban műszerezett berendezés. Az egyik rögzített, a másikat hidraulika mozgatja, kilencven fokban megdönthető, rázható. Az utóbbiban lehet gyakorolni az űrsikló startját vagy éppen a leszállást, az ablakok helyén kijelzők gondoskodnak arról, hogy még élethű felhőket is lásson az űrhajós, aki beül a két szék egyikébe.

A parancsnoknak és a pilótának kiszemelt asztronauták ebben a szimulátorban töltenek el hosszú órákat, mielőtt küldetésre indulnak. A missziók főpróbáin már a Küldetésirányítási Központ is részt vesz a szimulációban. A berendezéssel vészhelyzeteket is lehet modellezni, és a kiképzés alatt ez sokszor meg is történik. „Az űrhajósok szerint nehezebb ezzel a szimulátorral repülni, mint az űrsiklóval” – mondja kísérőnk.

A rögzített és a mozgó szimulátor pilótafülkéjében egyaránt pontosan ugyanolyan kijelzők, kapcsolók és karok kaptak helyet, mint amilyenek az Atlantison találhatók. A műszerfal jóval bonyolultabb, mint egy utasszállító gépé, a fülke pedig olyan szűk, hogy nem tudok felegyenesedni. „Maga túl magas lenne űrhajósnak” – viccel kísérőnk, és én hálás vagyok neki, hogy nem mással talál fogást rajtam.

A rögzített szimulátorban is teljesen felszerelt, működő pilótafülke található (bár itt nincsenek ablakot szimuláló kijelzők), de a fülkébe vezető létra alatt a középső fedélzet műszereinek nagy része is kipróbálható.

Az épületben a Nemzetközi Űrállomás néhány egységének működő mása is megtalálható, a rögzített űrsiklószimulátort gyakran összekötik ezekkel, ha gyakorlat van. A középső fedélzetről például az űrsikló robotkarjának mozgatását is be lehet így gyakorolni, kis monitorokon követve a kart, mint ahogy az éles helyzetben is történik. Illetve, ahogy történt – most, hogy vége az űrsiklóprogramnak, mindkét szimulátor múzeumba vagy egyetemre kerül.

Amikor kilépünk a szimulátorból, kísérőnk kaján vigyorral jelent be még egy utolsó látnivalót, aztán élvezettel nézi az arcunkra kiülő döbbenetet. Néhány lépés után ugyanis egy űrvécé-szimulátor előtt állunk. Mert azt is előre be kell gyakorolniuk az űrhajósoknak, hogyan könnyíthetnek magukon a súlytalanságban.

A legfontosabb, hogy az ember úgy üljön az űrvécére, hogy ne szabadulhasson ki alóla semmilyen matéria. Ezt a vécé kialakítása és kapaszkodók is támogatják, illetve egy szörnyű titok, egy eldugott kamera, aminek a képét az éppen gyakorlatozó űrhajós látja. A kamera veszi. Igen, azt. Igen, aközben. Már ha a vécé működik, mert az STS-3 küldetés során például elromlott, és az űrhajósoknak zacskóba kellett végezni a kis- és nagydolgot.

Vannak dolgok, amiket sosem akartam tudni az űrhajózásról.