Előd
7 °C
16 °C

Az űrsikló sötétben duruzsolt a történelembe

2011.07.21. 15:46

Ha az a szakállas még egyszer sípcsonton ver az állványával, lepofozom az emelvényről a hülye cowboykalapjával. Azt a fontoskodó nőt meg most már leállíthatná valaki, jön-megy a tömegben, amiben nem lehet csak úgy jönni-menni. A nap meg elkezdhetne felkelni, túrót nem látni ilyen sötétben, csak a csillagokat.

Az utolsó űrsiklóküldetés utolsó napja a floridai Kennedy Űrközpont leszállópályája mellett, vágni lehet a feszültséget. Aki itt van, az legfeljebb hajnali háromig aludt, hogy csütörtök reggel helyi idő szerint öt órakor már a leszállópályánál lehessen. Sok nyűgös ember összezsúfolva – háborúk is törtek már ki így.

Több mint ezer újságíró próbál osztozni túlságosan kicsi épületen, a szervezés pocsék, a harmadik emeleti korlátnál egy tucat kiválasztott terpeszkedik kényelmesen, alattuk egy szinttel legalább százan marakodnak ugyanakkora területen. A NASA sajtósai mereven ragaszkodnak a tarthatatlan állapothoz. Fotós kollégámmal egymásra nézünk – hogyan tudtak ezek embert küldeni a Holdra? A hangulat távolról sem emlékeztet arra az eufórikus várakozásra, ami az Atlantis startját előzte meg.

Aztán T-10 percnél egy csillag megmozdul az égen, és minden megváltozik. „Ott, ott!” – kiabálják többen, és először nem értem, mit kell nézni. A fényes pontot, azt. Nem égitest az ugyanis, hanem az Atlantis, magasról visszaveri a nap fényét, ha nagyon akarom, még egy űrsikló sziluettjét is bele tudom képzelni a lassan oldalazó csillagba. Elegáns ívet ír le, majd eltűnik a szemünk elől. Felderült arcok fordulnak egymás felé. „It’s history, man!” – mondja a cowboykalapos, aki egy kicsit most szimpatikusabb.

Még mindig az élmény hatása alatt vagyunk, amikor három és fél perccel a landolás előtt gyors egymásutánban két robaj reszketteti meg a fülledt floridai levegőt: az a kettős hangrobbanás, ami jelzi, hogy az űrsikló sebessége hangsebesség alá csökkent. Már nem lehet messze, és hamarosan jön is, ezt onnan tudom, hogy a harmadik emeleten veszettül kattogni kezdenek a fényképezőgépek.

És hirtelen felbukkan ő, halk duruzsolással suhan ki egy bozótos mögül, fékezőernyőjét dagasztja a felszálló harmatpára. Az Atlantis vadállat volt a start idején, kilométerekről ordított, hogy a fülünk fájt belé – most pár száz méterre lehetünk tőle, de csak megnyugtató dorombolást küld felénk. Hazaérkezett, és élvezi.

Figyelem a tömeget, magamat. A feszültségnek már nincs nyoma, de elmarad a katarzis, az utolsó küldetést lezáró nagy megkönnyebbülés és hiányérzet, a fátyolos szemek. Ez már megvolt a start után, százezres tömeggel, soha többet nem fogja ennyi ember köszönteni az űrsiklót. Ez a hét tele volt „soha többé” -kkel, a landolás csak az utolsó ezek közül, egy végső teendő, amivel az Atlantis berepül a történelembe. A halottat már előre eltemettük, az üresség nem lesz még üresebb.

A nő megint jön-megy a tömegben, instruálja a fotósokat. Mindenki teszi a dolgát, egy újabb munkanap terepen. A kiszolgálójárművek elindulnak az űrsikló irányába. A nap kezd felkelni. Most egy ideig nem látjuk a csillagokat.