Hogyan lettem devizaidióta?

This is the way the world ends
This is the way the world ends
This is the way the world ends
Not with a bang but a whimper.

(T. S. Eliot: The Hollow Men)

Svájcifrank-hitel segítségével vásároltam lakást néhány évvel ezelőtt. Az árfolyam 170 forint körül járt azokban a válság előtti hónapokban. Akkor még nem sejthettem, hogy 2011 augusztusában 250 körül alakul majd. A legelvetemültebb és legfelkészültebb elemzők sem sejthettek ilyesmit.

Számoltunk, kalkuláltunk. A forint a magas kamatok miatt szóba sem jöhetett, az euró kevésbé tűnt rossznak, de toronymagasan a CHF volt a legjobb választás. Nem értek különösebben a pénzügyekhez, azzal mégis tisztában voltam – a bank is mondta –, mit nevezünk árfolyam-kockázatnak, és mik a tulajdonságai. Azt mondtam erre: ha a forint bedől, úgyis szétrobban minden, csak a semmi marad.

Azóta tudom, a világ nem bummal ér véget. Hanem lassan, apránként. Agóniával, nyüszítéssel.

A törlesztőrészletem eddig nagyjából ötven százalékkal emelkedett. Szerencsére van munkám, fizetésem, törlesztek, mint a katonatiszt. Nem akarnék ezzel hergelni senkit, de jó adós vagyok.

Pláne azokat nem akarnám hergelni, akik nem azok. A devizahitelesek több mint tíz százaléka nem tud fizetni. Ha minden így megy tovább, az arány hamarosan sokkal rosszabb lesz. A frankkal együtt a részletek is hónapról hónapra döntik a rekordokat.

A tíz százalék nem a vége. Szeszélyes ősz jön, sokaknak ezután esik le, hogy ami eddig ment úgy-ahogy, vérrel, verítékkel, nem megy többé. Jöhet a rögzített árfolyam, hátha úgy mégis. Néhány év nagy idő, a trend is megfordulhat. A 70-es évek frankerősödése sem tartott örökké.

Az elemzők azt mondják, a bankok is hibásak, hogy ész nélkül szórták ki a devizahiteleket, de az emberek – a háztartások – még hibásabbak. A magyar emberek különösen. Kellett a CHF másutt is – Ausztriában, Lengyelországban, egyebütt –, de sehol annyira, mint nálunk. Sehol annyi mindenre, plazmatévére, nyaralásra, idióta luxusra. Pedig a bankok szóltak, mondják az elemzők, hogy kockáztatni kockázatos.

Ez igaz, az elemzőknek még sincs teljesen igazuk. Az emberek nem közgazdászok. Kádár alatt nem kellett a pénzről gondolkodni, vagy ha igen, nem úgy, ahogy Kádár után kellett volna. A többség most tanulja meg, hogy a pénzügyi analfabétizmus ideje lejárt.

Az is lehet, hogy késő. Dőlhetnek az emberek, dőlhetnek a bankok. Az eurózóna inog, Amerika vacakol, Kínában sincs kolbászból a kerítés. Japán is kőkemény gondokkal szembesül, Svájcnak sem esik jól, ami történik. Ha a jen, de pláne a frank megrezzen, menekülődeviza sem marad. Nem kizárt, hogy ideje globális katasztrófa-forgatókönyveket írni.

Az élet persze a nagy gazdasági világválság után is ment tovább.

Ami engem illet, ha mégsem borul minden, már csak tizenhat évig kell törlesztenem. Utána kicsit vén leszek ugyan, de szabad, mint a madár.