Már Orbán sleppje sem ünnepel

Miközben a tüntetők már gyülekeztek lent az Andrássy úton, én a várban, a Nemzeti Galéria első emeletén, a kordonokkal pár négyzetméteres gettóba szorított újságírómassza pereméről figyeltem, hogyan ünnepli a szűk fideszes holdudvar az alkotmányt.

Az új, Debreczeni József és Vásárhelyi Mária lázálmainál is sokkal fideszesebb alaptörvényt az esti, operabéli gála előtt reprezentatív állami kiállításmegnyitóval ünnepelte Rózsadomb és a Hegyvidék jobbos elitje.

A krémben politikusok, képzőművészek, sportolók, újságírók és papok keveredtek, meglepően kesernyés masszává.

Az ünneplés ugyanis, némi meglepetésre, elmaradt.

Bánatos volt itt mindenki, mint az egyszeri szocialista a fasiszta veszély elmúltával. Pedig papírforma szerint bőven lett volna ok a hejehujázásra, hiszen az új törvénnyel úgy bebetonozták magukat a hatalomba, hogy onnan a Vegyépszer legjobb szakemberei sem tudnák kirobbantani őket sosem. Ehhez képest a győzelmi buli első órájában csupa feszült, borús, izgatott vagy egykedvű arcot lehetett látni. Még az agárvékony Szijjártó Péter sem mindig mosolygott. Rákay Kétmillió Philip úgy nézett maga elé, mint aki buzit talált a palacsintában. Egyedül Szörényi Földcsakra Leventét értettem meg, neki nehéz lehetett ennyi elnyomó keresztény szimbólum között, és ahhoz képest perfekt úriemberként viselkedett.

Még azon sem nevettek, hogy Orbán előtt az a Katona Tamás történész beszélt, aki valaha MDF-es volt, aztán,jó tucatnyi képviselőtársával, jelentős részben Orbán biztatására, kilépett a pártból és megalakította az MDNP-t, mert Viktor azt mondta nekik, hogy a 98-as választásokon együtt indul velük. Csakhogy Orbán jól megszívatta őket, és mégis a Lezsák-féle MDF-et választotta, az MDNP meg jól megszűnt. Van-e ennél viccesebb? És mégis kőarccal nézték!

Az, hogy tényleg baj van a hangulattal, Orbán Viktor érkezése után vált nyilvánvalóvá. Amikor ugyanis mikrofonhoz lépett, alig akartak előtapsolni. A balosok persze szeretik eltúlozni a Fideszen belüli Orbán-kultuszt, közben elfelejteni, mi ment az MSZP-s eseményeken, amikor Gyurcsány állt a színpadra, de az biztos, hogy a miniszterelnököt ütemes lelkesedés szokta fogadni. A bágyadt, Áder János-beszéd elé illő csapkodás után Orbán eléggé unott, az elmúlt hetekben sokszor elsütött fordulatokból építkező, leginkább kiégettnek minősíthető beszédet mondott, amiből jórészt még a WWF pankrációs közvetítéseiből ellesett önkaserolás is hiányzott.

Lehet, hogy ők már tudják azt, amit az ismerősünk takarítónőjének a csávója terjeszt, miszerint az állítólagos fideszes haverja azt mondja, hogy márciusig van pénz, bármit is jelentsen ez.

Lehet, hogy megijedtek Európa kemény fellépésétől.

Lehet, hogy kiadták nekik: ezekben a nehéz időkben ne örüljenek látványosan.

Lehet, hogy kezd elegük lenni Orbánból.

Elképzelésem sincs, mi lehetett a kókadtság igazi oka, az utóbbi lehetőséget pedig valószínűtlennek tartom, de a jelek szerint mostanra még a Fidesz belső holdudvarából is kiveszett az eddigi, Mentos-reklámokba illő, villogó mosolyú optimizmus. Ami alapvetően jó jel, mert a valósággal való szembesülés még egy szabadság-hegyi lakosnak sem árt meg pár évente egyszer.

Az első kör pezsgő leküldése után szerencsére a depresszió is kezdett oldódni a Várban, az arcokon megjelent a mosoly, a duruzsolás megtöltötte a kongó múzeumi teret, sőt, hogy az újságírók is boldogok legyenek, előkerült az Ember Akinek Senki Sem Hitt Jobban a Létezésében Mint Columbónéében, vagyis Némethné férje. Aki kétoldalt rokonszenves ősz bozontot viselő, joviális, kopasz fickó.

Mégis van remény!