Tulassay megy, Schmitt marad

Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem rektora úgy érzi, Schmitt Pál doktori fokozatának elvétele miatt az egyetem vezetése iránti kormányzati bizalomvesztés árt az általa vezetett intézménynek, ezért távozik. Az államfő szerint az őt ért támadások a köztársasági elnöki intézmény tekintélyét is aláássák, és marad a hivatalában.

Túlságosan magas a labda az intézmény iránti valódi vezetői felelősség mibenlétéről szóló merengéshez vagy a viccelődéshez Schmitt Pál alternatív magánvalóságának abszurditásán, ahol az eredmény vasárnap épp 1:1, mivel szerinte a tudomány húsz év után saját magát korrigálta.

Érdekesebb, hogy mit üzennek a történtek a jobboldali közvéleménynek. Az államfő doktorijának visszavonása óta zajló kommunikációs műveleteknek ugyanis nyilván nem a baloldal a célközönsége, ahol az államfő a kezdetek óta köznevetség tárgya.

A Magyar Nemzet csütörtöki, az elnököt lemondásra felszólító vezércikke alapján azt lehetett hinni, hogy Orbán Viktor elengedte Schmitt kezét. Nem tudni, mi történt ezután, talán Schmitt jelezte, hogy még küzdeni akar, mindenesetre a kormány és a Fidesz péntekre összezárt: a miniszterelnök az államfő sérthetetlenségéről kezdett beszélni, Schmitt este egy örökké emlékezetes interjúban közölte, hogy nem mond le, sőt meg van sértődve, és szombaton a Nemzet se feszegette a kérdést.

A sérthetetlenség ügyes kommunikációs fogásnak tűnt. Úgy lehetett takarózni vele, hogy közben lopásról, csalásról, hazugságról nem kellett véleményt mondani. A sérthetetlenség meghirdetésével azonban a kormány érzékelhetően ellépett kicsit Schmitt mögül: nem azt mondták, hogy nem csalt, hanem, hogy nem bántják, hiszen ez van az alaptörvényben.

Csakhogy a sérthetetlenség mítosza könnyen csapdává válhat Orbánék számára: mivel már nem kritizálhatják nyíltan, ha Schmitt végképp vállalhatatlanná válik, az alkotmányjogilag betonbiztos elnöki pozícióból való kipiszkálását se lesz majd könnyű megmagyarázni.

Schmittet profi kommunikációs stáb készítette fel a pénteki interjúra. Az eredményben azonban nem volt sok köszönet, a mérsékelt jobboldali közvélemény csalódottan fogadta a szereplését.

A kormányoldal azt is hamar nyilvánvalóvá tette, hogy Schmitt tabu. Ezt üzente a nyilatkozatstop, az államfő távozását követelő budapesti KDNP-elnök, Szalma Botond elleni vizsgálat és Tulassay vegzálása. Pedig a távozó rektor nem afféle komcsi ejtőernyős, a tekintélyes gyerekorvos a Fideszhez közeli nemzeti konzervatív Professzorok Batthyány Körének oszlopos tagja, az ő leckéztetése nem sok jót ígér a mérsékelt jobboldali értelmiségnek.

Ha a pénteki és a vasárnapi Schmitt-interjúk a mérsékelt jobboldalnál  nem értek célt,  felmerül, hogy a megszólalások talán a Fidesz-tábornak a nemzeti együttműködés iránt legelkötelezettebb, vakhitű jobbszélére voltak kalibrálva, akik a jobboldali tábor egységének demonstrálását várták Orbántól. Valószínűtlen viszont, hogy épp ez a – tudományos és jogi kérdésekben kevésbé jártas – réteg lenne fogékony az államfő nyakatekert érveire: a tudomány színeváltozására, a bírósági útra, az új PhD-írására.

Különben is, ha Schmitt-től méltánytalanul vették el a doktori címét, és becsületbeli ügynek tartja hogy bebizonyítsa, soha nem csalt, miért akar másik doktori címet szerezni? Ha igaza van, és ráadásul – mint állítja – csak a bíróság vehette volna el a fokozatát, vajon miért mondja, hogy nem fog perelni? Nem ez lenne a legegyszerűbb módja a neve tisztára mosásának?

Ha pedig tényleg biztos az igazában, akár le is mondhatna. A lemondását bejelentő államfőt a képviselők felkérhetik, hogy gondolja át még egyszer a döntését, ő pedig erre hivatkozva visszatáncolhatna. Ha merne bízni abban, hogy valóban marasztalni fogják, így elhallgattathatná a kritikusait.

Egyelőre nem látszik, hogy ez az ügy mi mástól fog nyugvópontra jutni. Az utcán még az is Schmittről beszél, aki utoljára az őszödi beszéd után politizált nyíltan, a Fideszben nagyítóval se találni olyan politikust, aki ha név nélkül nyilatkozik, ne a helyzet tarthatatlanságáról beszélne, a jobboldali közvélemény pedig soha nem volt olyan megosztott, mit ebben az ügyben.

És itt a plágium a kisebbik baj, azt ebben az országban, ahol virtus az adócsalás, talán még megbocsátották volna neki.  Az igazi gond az, hogy a mindinkább saját nagyszerűsége  téveszméjének rabjává váló Schmitt már az ügy kipattanásának legelején nem a szembenézést választotta, hanem hazudozni kezdett, a vasárnapi rádióinterjúja alapján pedig úgy tűnik, kezdi elveszíteni a kapcsolatot a valósággal.

A botrány kirobbanása után azt mondta, hogy Georgiev 180 oldalán kívül mindent ő írt, a maradék 40 oldal a lényeg, ott vannak a következtetései – majd jött a Heinemann-ügy. Most azon van műfelháborodva, hogy a doktori visszavonása előtt nem hallgatták meg, mire Tulassay  nyilvánosságra hozta Schmitt és a tényfeltáró bizottság elnöke – a különvéleményt megfogalmazó bizottsági tag által már megírt – találkozójáról szóló dokumentumot.

Schmitt közben az ártatlanság vélelméről, magáról mint az ügy szenvedő alanyáról, méltatlan politikai támadásról és a tiszta lelkiismeretéről beszélt a rádióban.

Innen nemigen van kiút, ezt nem lehet megmagyarázni, a nevetségessé válást a teljes ellehetetlenülés fogja követni. Ahogy a jobboldalon egyre nehezebb olyan embert találni, akinek az államfő alkalmatlansága nem nyilvánvaló, a kommunikációs szómágia ellenére egyre közelebbinek tűnik Schmitt távozása is.

Egy dologban mégis igaza van: az ügy valóban az ország rossz hírét kelti. A  köztársasági elnöki posztra intellektuálisan és morálisan is alkalmatlan Schmitt Pál tündöklése és bukása az ezredforduló utáni Magyarország tragikomikusan pontos lenyomata és mindannyiunk közös szégyene.