Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!

– így kezdődik a Mazsihisz vezetőinek levele Orbán Viktorhoz, és a már elfeledett gerincére a napokban néhány évtized után hirtelen rálelő zsidó vallási szervezet mindvégig így is szólítja a kormány fejét. Én még soha az életben nem szólítottam senkit igen tiszteltnek, legfeljebb ha ironizálni próbáltam, pedig újságíróként gyakran írok levelet mindenféle nagyméltóságú urak és hölgyek által vezetett hivatalokba. De persze a megszólításnak nincs különösebb jelentősége, végül is ők írnak levelet neki, nem én, csak úgy szemet szúrt a dolog.

Akárhogy is próbálok visszaemlékezni, ebben a kormányzati ciklusban idehaza még senki nem talált úgy fogást a kormányon, mint most a zsidók. Az ellenzéket Orbánéknak soha, egy pillanatig nem kellett komolyan venni. A gazdaság legkülönbözőbb szereplőin, a földbérletre pályázó helyi gazdákon, trafikosokon, a magán-nyugdíjpénztári tagokon, tudományos testületeken, földrajzinév-bizottságokon, alkotmánybíróságon, civilszférán, művészeken, tanárokon, mérnökökön, és még ki tudja kiken lendületből, ellenállás nélkül gázolt át a kormánytöbbség, ha úri kedve épp úgy tartotta.

Mindezek után ez a mostani helyzet teljesen váratlanul állt elő. Valamikor 2013-ban valaki észrevehette, hogy már csak egy év, és 1944 óta pont 70 év telik el. A 70 az egy olyan klassz kerek szám, és a magyar kormány (amelyiknek kultúrországokban és jobb szalonokban mostanában, hogy is szokták ezt finoman megfogalmazni, hagy kívánnivalót maga után a megítélése) vagy Orbán Viktor hallótávolságán belül sugdosni kezdett, hogy az évforduló jó alkalom lehet, hogy a kormány demonstrálja az elkötelezettségét az ilyen izék, európai értékek? kisebbségek? zsidók? cigányok, melegek, hajléktalanok? ja nem, ők nem, de megvan: a múlttal való szembenézés vonatkozásában.

Legyen Holokauszt Emlékév, mondá Orbán Viktor, és lőn. Legyen Sorsok Háza (lfs, Igen Tisztelt Kertész Imre), legyen a kormánynak Veritas Történetkutató Intézete az élén az elkötelezett idegenrendészet-kutató Szakály Sándorral, és akadjon az almáriumban még pár százmillió forint a német megszállás európai értelemben vett szimbolikus térplasztikájára is.

És erre tessék, amikor már csak hetek vannak hátra a ciklusból, és minden olyan kereknek tűnik, mint egy csésze szegénygyerekeknek felkínált zöldséges libaerőleves a Hiltonban, lúdgégetésztával, akkor ezek a hálátlan zsidók beleköpnek. Hirtelen nem tetszik nekik a Sorsok Háza, pedig lám, a múltkor is ott bólogattak az igazgató asszonynak. Finnyognak a birodalmisasos-gábrielarkangyalos emlékművön. És még a Szakály Sándoron is.

Mert, félreértés ne essék, a Mazsihisz hétfői, enyhébb hangú levele Orbán Viktorhoz körülbelül úgy viszonyul a szervezet vasárnapi bojkottdöntéséhez, mint Orbán Viktor brüsszeli, a magyar demokráciáról szóló magyarázkodásai  az új kétharmados törvényekhez. Az egyik az udvariaskodás, a másik meg a döntés.

De mi az Úristent is lázadoznak itt ezek? Meg is válaszolta gyorsan Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter, hogy rövid távú gondolkodásmódról tanúskodik az, "ha valakik kijelentik, hogy amennyiben bizonyos dolgok nem úgy lesznek, ahogy azt ők szeretnék, akkor bojkottálják az egészet, és elzárkóznak a párbeszédtől". Nem is mondhatta volna szebben Balog úr annak a kormánynak a nevében, amelyik oly sok új hívet szerzett magának az elmúlt négy évben a társadalmi párbeszéd, az őszinte politikai gesztusok, a konszenzuskeresés iránti töretlen odaadásával.

Balog Zoltán egyből javaslatot is tett a nemzeti vitakultúra ápolására: Karsai László ("vagy más történész") hívja ki nyílt tévévitára Szakály Sándort arról, hogy mi történt Magyarországon 1939 és 1945 között. Ha meg véletlenül nem jutnak dűlőre, majd eldöntik egy kör snóblival.

Balog Zoltán amúgy szólhatna Orbán Viktornak, hogy néhány hét múlva egy nyílt tévévitában kiváló alkalom nyílna megbeszélni, hogy mi történt Magyarországon mondjuk 2002 és 2014 között. Sokunkat érdekelne.

Nade. Igen Tisztelt Balog Úr, Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr! Az a múló kellemetlenség, amit most érezni tetszenek, az annak a fallosznak, amivel önök a nemzeti erőtér centrumából négy éve cseszegetnek mindenkit, aki 13 centinél távolabb áll, a másik vége. Bár lenne rá igény, holokausztügyben a Mazsihiszt egyelőre nem lehet megkerülni, és ha a zsidó szervezetek végleg kivonulnak a kormány gigantikus pr-projektjéből, abból botrány lesz.

(Amikor épp nem dolgozom, igyekszem legalább olyan messze elkerülni Zoltai Gusztáv Mazsihisz-igazgatót és mindazt, amit ő jelképez, mint önöket. És ebben az ügyben az önök jóvoltából most mégis közös platformra kerültem vele. Sok mindent meg tudok bocsátani, de ezt még nem tudom, hogyan fogom.)

Magyarországon az emberek nem elvakult Fidesz-hívő többsége négy éve kénytelen elviselni az önök civilizálatlan erőfitogtatását és annak következményeit. Nem hallgattak a józan észre, a kritikára, a civilekre, a szakemberekre. Nem hallgattak lényegében senkire, akit nem önök fizetnek, hogy azt mondja, amit hallani szeretnének. De most ebben a pimf ügyben megfogták önöket.

Az elismert zsidó egyházak makacskodni kezdtek, és a dolgok mostani állása szerint nem fognak rábólintani az önfelmentő, történelemhamisító ötleteikre. Akkor sem fognak, ha turulmadarak potyognak az égből, vagy ha hirtelen felindulásból önök Wittner Máriát jelölik a Nemzeti Emlékezet Bizottsága élére.

Attól persze önök még felhúzhatják az emlékművüket, a múzeumukat, és lelkendezhetnek Szakály Sándor bölcsességein: a hazai közvéleményt javarészt hidegen hagyják az ilyen,  szimbolikus jelentőségű ügyek. De a pr-csatát, amire most ezeket a milliárdokat költik, menthetetlenül elvesztik, és a kárt ezer felháborodott Fónagy János sem tudja majd önöknek helyrehozni.