Mit szimbolizált a Jégbüfé?

A múlt héten érkezett a hír: bezár a Jégbüfé. A kultuszhellyé vált belvárosi cukrászda előtt naponta tízezrek mentek el évtizedeken át, szinte mindenkinek vannak emlékei erről a helyről, generációk nőttek fel úgy Budapesten, hogy a Jégbüfé volt az egyik fix pont az életünkben. Úgy tűnik tehát, hogy ez a hely túlnőtt mindazon, aminek szánták, szimbólummá vált. A kérdés csak az, hogy minek a szimbólumává.

Amikor 1952-ben, a Rákosi-diktatúra legdurvább éveinek egyikében megnyitották ezt a vendéglátóipari üzemegységet, nemcsak Budapest volt romokban, hanem a budapesti vendéglátás is. A hagyományos, évszázados kávéházi kultúrát felszámolták, a totalitárius rendszer nem tűrhette, hogy léteznek olyan helyek, ahol mindenféle ellenőrzés nélkül találkozhatnak emberek, létrejöhetnek autonóm közösségek. Így hát a kávéházakat, a demokratikus polgári nyilvánosság színtereit megszüntették, mert az új rendszer nem tolerálta sem a nyilvánosságot, sem a demokráciát, sem a polgári kultúrát. Ahogy az önálló középosztályt páratlan sikerrel igyekeztek felszámolni Magyarországon a zsidótörvények bevezetésétől a holokauszton át a kitelepítésekig és a „deklasszált elemek” kiszorításáig, úgy számolták fel azt a kávéházi kultúrát is, ahol nem számítottak a rangok és a címek, ahol bárki, aki betért, szinte a teljes európai sajtót elolvashatta egy pohár ital mellett akár órákig ülve.

A törzsasztalok helyét 1945 után átvették a talponállók. Az új rendszer a társas érintkezéseket is a munkahelyekre akarta koncentrálni. A cél az volt, hogy mindenki ott élje ki a szociális igényeit, ahol dolgozik, ahol egy világos hierarchia része, ahol mindenki szem a láncban.

A vendéglátás helyét átvette a vendéglátóipar, olyan helyeket hoztak létre állami vállalatok, ahol le se lehetett ülni, csak egy pult mellett állva fogyasztani, nehogy bárki túl sokáig maradjon, netán találkozzon valakivel, ne adj' isten beszélgetni kezdjen.

Az ismerős pincérek helyét átvette a pultnál osztott sorszám, ami alapján átvehette egyenételét vagy egyenitalát, amit aztán a lehető leghamarabb elfogyasztva távozott a helyről. Ismerős?

A Jégbüfében ez a mai napig így működött; ami egykor még az elnyomás eszköze volt, mára nosztalgiává vált.

De ettől még kár a saját emlékeinket mindenféle társadalmi jelentéssel összekeverni. Ha valamit jelent a „jégbüféség”, akkor az pont nem a vendéglátás demokratizálása, hanem annak megszüntetése.

Az valóban szimbolikus, ahogy Budapest egyik legszebb épületében, ahol 198 éve már Magyarország első üzletháza állt, a II. világháború után leverték az épületről a megmaradt Zsolnay-cserepeket, lemeszelték a falakat, és beerőszakolták az IBUSZ-iroda és a Jégbüfé egyenbútorait. Persze, az is igaz, nem lehet és nem is szabad egyenes vonalat húzni 1952 és 2015 között, noha a Jégbüfé szinte állandó maradt, a helyet körülvevő világ változott. A Kádár-rendszerben ugyanis alapvetően átalakult a vendéglátás és a gasztronómia szerepe.

Rákosiékkal szemben Kádárék nem tartották eredendően rossznak, ellenkezőleg, úgy gondolták, bel- és külföldön egyaránt a hasukon keresztül kell semlegesíteni az embereket. Az 1958-as brüsszeli világkiállításon nagy sikert aratott az erre az alkalomra kreált „hagyományos” magyar ételektől roskadozó vendéglő, ezért kiadták az ukázt, egységesíteni és tömegesíteni kellett a vendéglátást, a kreativitás helyét átvették a szabványok, az élelmiszeripari termékek, a különféle vegyületekből és porokból kreált ételek.

A Jégbüfé ennek a kádári hagyománynak volt az egyik legnépszerűbb helyszíne, ahol télen-nyáron, bármiféle szezonalitástól függetlenül ugyanazokat az ételeket készítették; sajtos rolót, Rákóczi-túróst, somlói galuskát és társait.

Ennek az erősségét mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a porokra alapozó, itthon világhírű magyaros gasztronómia klasszikusát ugyanúgy kiadja a NER Kerényi-féle Nemzeti Könyvtára, mint ahogy demokrácia veszteségének gondolja a Jégbüfé bezárását a nemrég még az ökológiai gazdálkodásért küzdő baloldali politikus is. 

Amikor egy generációk óta működő, biztosnak hitt hely tűnik el az életünkből, ahol évtizedek óta semmi sem változott, teljesen érthető, hogy mindenki igyekszik még utoljára megnézni a Jégbüfét. De azoknak, akik ebből bármiféle politikai következtetést vonnak le, netán a demokráciát vagy az esélyegyenlőséget siratják, nincs igazuk. Akik ma a pultnál gofrik és krémesek felett szelfiznek, nem a kádári eszményeket sírják vissza, hanem gyerekkoruk egy darabjától búcsúznak el. Ha a Jégbüfével a jégbüféség is eltűnik, talán közelebb jutunk ahhoz, hogy visszataláljunk a Budapestre egykoron jellemző polgári, valóban demokratikus kultúrához, amit megpróbáltak kiirtani a városból.

A szerző a Hosszúlépés városi túrák szervezője.