Sikerül-e embernek maradni?

Éjfélkor az osztrákok lezárják a határt – terjedt a rémhírnek bizonyult pletyka már szombat este a határ közelében vonatra váró menekültek között és Budapesten is. Az, hogy ez bármikor megtörténhet, azóta is téma. Egyértelmű, hogy ami szeptember első néhány napján történt, semmilyen módon nem felel meg az európai uniós szabályoknak, az európai menekültpolitikának. Az viszont nem, hogy ideiglenes állapotként ne maradhatna így akár hosszabb távon is.

Ennek legfőbb oka, hogy ma nincs európai menekültpolitika. Szabályok vannak, a sokat emlegetett dublini rendelet, amelynek totális kudarca és működésképtelensége már hónapok óta nyilvánvaló.

Ha betartaná, akkor még itt lenne Magyarországon az a több mint 150 ezer ember, akik a magyar hatóságok nyilvántartása szerint felbukkantak a déli határon. Ehhez képest ők ha nem is akadálytalanul, de eljutottak nyugatra.

Történt mindez a szabályok egyértelmű be nem tartásával. Miközben Európa próbált időt nyerni, és kvázi fű alatt tartani a jelenséget, a nyilvánosság felé rendre azt kommunikálva, hogy a dublini rendelet  él – azaz a menekülteket ott kell regisztrálni és dönteni sorsukról, ahol az EU-t elsőként elérték.

De az EU lapíthatott, mert bár a korábbi évekhez képest óriási számokról van szó, valójában néhány százezer ember a több mint 500 millió lakosú unióban bőven radar alatt maradhat. Nincs szó arról, hogy a százezres nagyságrendű tömeg Németországba érkezésével menekülttáborok teltek volna be. (A menekültek jelentős része egyébként választott célországában sem akar a hatóságokkal érintkezésbe kerülni, jelentős részük különböző egyéni taktikákkal igyekszik meghúzni magát jó időre, munkát találni, egzisztenciát építeni, aztán valahogy magát legalizálni.)

Bár az államok a nyers valóságot ebben a formában egyáltalán nem igyekeznek kommunikálni, mindez nem is marad rejtve. A menekülthullám növekedésének egyik nagyon fontos oka a menekültek számának gyors emelkedése, most leginkább Szíriából. De a közel-keleti fejlemények mellett megkerülhetetlen és fontos ok, hogy az elmúlt tíz évben alapjaiban megváltoztak a kommunikációs lehetőségek. A határokat lehet zárni, a Facebookot nem. Az, hogy az elmúlt években is tízezrek, majd idén már százezrek értek el Nyugat-Európába, nem titok, ahogy az sem, hogy mit kell tenni ehhez, hol milyen akadályokat kell legyűrni, mire kell figyelni. Az a kérdés, ki mikor szánja rá magát az indulásra, ki mikor gyűjt elég pénzt, elszánást vagy éppen elkeseredettséget. (Így akár vitatható kérdés, hogy az elmúlt napok fejleményei, a hivatalos fejetlenség vajon mennyiben járul hozzá újabb hullám elindulásához, hiszen az elmúlt fél év hasonló eredménnyel járó csendes ügyintézéséről is tudhatott mindenki.)

Az elmúlt években persze kétségtelenül nagyon jelentősen nőtt a menekültek száma. Az ENSZ adatai szerint tavaly év végére közel húszmillió emberről beszélhettünk világszerte – döntően Afrikáról és a Közel-Keletről van szó –, ami közel hárommillió emberrel több, mint egy évvel korábban. És már tavaly is milliók éltek török és jordán táborokban, és tízmilliók kényszerültek elhagyni otthonukat.

Az egy külön kérdés, hogy a Nyugat külpolitikája, katonai beavatkozásai mennyiben voltak indokoltak, akár utólag sikeresek, fenntarthatóak. Az viszont biztos, hogy a részben a beavatkozással érintett, részben azoktól független országokban milliók veszítették el a biztonságos élet lehetőségét. A biztonságos és emberhez méltó élet jogát.

És eközben Európa, de a fejlett világ egésze, ahogy évtizedeken át, zárva volt. Ez nem számonkérés, ténykérdés. Mindig is így volt, és aligha lehetett volna másképp, történelmi szükségszerűség, eltérő fejlődési pályák, az államok önvédelme stb. Ebben az ügyben senki nem érezheti magát erkölcsi piedesztálon. Voltak elsősorban gazdasági racionalitás vagy a történelmi (gyarmati) múlt miatt befogadóbb vagy éppen bevándorlásnak kitettebb államok, és voltak zártabbak. De arról szó nincs, hogy a kontinens ahhoz képest, hogy mennyien vennék célba, befogadó lett volna.

Fontosabb és szomorúbb, hogy Európa anyagai lehetőségeihez és a szükségeshez mérten is csak minimális segítséget nyújtott. Például azoknak a táboroknak a fenntartásához, ahol az elmúlt pár évben a már említett négymillió szír menekült közül tavaly év végén már másfél milliót éhezés fenyegetett.

Európa most és csak nagyon lassan eszmél arra, hogy az évtizedekig sikeresen távol tartott problémák fizikai értelemben is elérték határait. Végtelenül leegyszerűsítve: a fejlett világ mostanáig tudta eljátszani azt, hogy elzárta magát és polgárait attól, hogy mi történik a világban, hogy csak tévében lássuk, hogy gyerekek mezítláb éheznek, és néznek teljesen kilátástalan jövő vagy éppen a halál elé. Hogy azt mondhassuk: ez nem a mi problémánk.

Mostanáig lehetett elkerülni a közvetlen szembenézést azzal, hogy az a jólét, amit a fejlett világ a polgárainak biztosítani tud, micsoda távolságra van minden értelemben attól a nyomorúságtól, ami Afrika vagy Ázsia jelentős részét jellemzi. És azzal, hogy ha a fejlett világ egyébként segíteni akar, akkor valahol – eddig szinte észrevehetetlenül kis mértékben – ebből a jólétből is engedni kell valamennyit. És igen, ennek a kérdésnek olyan gyakorlati oldalai is vannak, hogy ez sok európai választónak egyáltalán nem tetszik. 

Világmegváltást, országok sorsának alakítását a fejlett világ sem tudja magára venni, de ha többet áldoz a legelesettebbeken való segítségre, lehet, hogy a mostani válság sem ekkora.

Az világos, hogy az eddigi, zömmel a probléma szőnyeg alá söprését jelentő európai menekültpolitikát már néhány tíz-százezer ember érkezése is egyértelmű válságba taszította. És az is világos, hogy az eddigi érkezettekhez képest is sokszoros tömeg indulhat el, ami még komolyabb válságot jelenthet.

Amit most látunk, kétségbeesett kapkodás és a jog felrúgása – de legalább érdemi és azonnali segítség.

Európában nincs egység, és még az sem biztos, hogy a kvótarendszer átmegy. De egy dologban kezd kibontakozni némi konszenzus: hogy adott pillanatban nem csak az az elsődleges, hogy hosszabb távon mi lesz a megoldás. Hogy lehet-e és kell-e integrálni, hogy milyen nemzetbiztonsági kockázatok vannak, hogy a kultúrák együttélése hogyan menedzselhető. Ezek nagyon fontos és megkerülhetetlen kérdések, amikről kell és lehet is vitatkozni.

De most az válik elsődlegessé, hogy egy itt megjelent tömeget hogyan lehet és kell segíteni. Hogyan lehet egy erkölcsi kötelességnek eleget tenni, függetlenül attól, hogy egy korábbi helyzetben és korábbi helyzetre alkotott jogi környezet mire ad lehetőséget.

Ebben ütközik – bár Schengent de facto mindkét oldalról zavaros nyilatkozatokkal is felrúgva, leginkább csak verbálisan – az EU-val a magyar külpolitika.

Ne tévedjünk: Németország nem kizárólag azért vonzó célpont, mert nagy és gazdag. Hanem azért, mert azt ígéri, emberi módon próbálja befogadni és segíteni a rászorulókat. Azért, mert a kormány nem xenofób kampánnyal tüzeli a lakosságot, hanem befogadásra és támogatásra kéri saját polgárait. Mindenütt van szélsőséges csőcselék, bárhol előfordulhat a menekülteket érő atrocitás. De nem mindegy, hogyan reagál a politika például arra, hogy petárdákat dobnak teljes bizonytalanságban lévő, fedél nélkül élő emberek, gyerekek közé.

Magyarország az elsők között rázta meg a vészharangot, jóval azelőtt, hogy a menekültprobléma eszkalálódott volna. És az EU megint, mint mindig, lassú volt és széttagolt. Ha úgy tetszik, nem figyeltek ránk. És igen, most éppen nálunk bénulnak meg autópályák, van felfordulás, és nekünk is kell kezelni a helyzetet. (És nagyon fontos, hogy a kormány kijelentte, erőszak nélkül kell megoldást találni.)

De az is látszik, hogy a vészharang rázásán kívül a magyar kormány nem akart, nem tudott cselekedni, illetve kizárólag abban a dimenzióban mozgott, hogyan lehet összemosni a menekülteket az illegális határátlépő gazdasági bevándorlókkal. A magyar kormány annyit állít, hogy aki elhagyott egy közvetlen válsággócot, és akár évek óta menekülttáborokban él kilátástalanul, nem jogosult több segítségre, és ne is várjon ilyet Európától. Itt egy fal van, amin továbbra sem lehet átjönni. Függetlenül a jogi terminusoktól, Európa egyre kevésbé látszik hajlandónak ezt a korábbi politikát követni.

Hogy milyen politikát fog követni, az egyelőre nem világos. Kérdés akár az is, vajon letelepedőkként vagy ideiglenesen itt élőként tekint-e majd a menekültekre. Függetlenül attól, hogy egyébként mit gondolnánk róluk, nagyon korai még arról beszélni, hogy milliós muszlim közösségeket készül integrálni Európa – a menekültstátusz egyáltalán nem örökre szól. Az viszont biztos, hogy a helyzet ad hoc megoldásokkal nem menedzselhető, minden jel arra mutat, hogy ez csak egy első hulláma a menekülteknek. 

Egy politikus számára sincs nehezebb helyzet annál, mint azt eladni, hogy nincs megoldása, nem tudja még, mit lehet és kell csinálni, márpedig eddig valójában erről szólt a helyzet. Ilyenkor az EU-s politikusok jelentős részének nagyon jól jön, hogy egy a saját országaikban is nehéz témában van egy magyar kormány, amit korlátlanul lehet szapulni. De adunk is hozzá muníciót bőven.

A menekültválság nem megoldható a jelenlegi jogi keretek között. Sem gyakorlati, sem erkölcsi szempontból. És egyébként sokkal jobb egy olyan Európában, egy olyan országban élni, ahol ezen erkölcsi szempontok határozottan megjelennek – nem csak a civil szféra szintjén. Magyarország egyelőre kiírja magát a megoldást kereső államok közül és elszigetelődik.

Pedig valójában nem kellene nagyon sokat tenni. Senki nem hiszi és várja, hogy majd mi oldjuk meg a válságot. Kicsit több empátiát, emberséget viszont mindenki elvárna: az még magyar viszonylatban sem pénzkérdés, hogy létrejönnek-e elfogadható állapotokat biztosító befogadóállomások. Vécével, orvossal, wifivel. Hogy a pályaudvaron hagyunk-e megszületni, majd az éjszakában gyalogolni gyerekeket. Az nem pénzkérdés, hogy az állam azt az üzenetet közvetíti-e polgárai, de akár az üzleti szférája és a Magyarországon a hatalmat bolsevik szinten kiszolgáló egyházak felé, hogy segíts a rászorulókon.

Sok tízezer hajléktalan, sok százezer roma és nem roma él magyar állampolgárként a határainkon belül elképesztő nyomorban, az éhezés határán vagy éppen éhezve, úgy, hogy a társadalom többsége egyszerűen nem vesz tudomást róluk. A menekültek felbukkanása elindított valamit, de szinte kizárólag önszerveződő állampolgárok csoportjáról beszélhetünk, amikor segítséget kell nyújtani. Felemelő volt látni, hányan és milyen sokrétű segítséggel tettek valamit, és végtelenül szomorú és sajnos jellemző, hogy a céges kultúrából vagy az egyházak működéséből mennyire hiányzik a feltétel nélküli gyors segítségnyújtás reflexe.

Nagyon nehéz párbeszédet nulláról indítani. Itthon egy durván idegenellenes, a legkisebb szolidaritást sem tükröző kampánnyal a kormány szűken vett hatalmi értelemben sikeres lehetett. Nemcsak rátalált egy topikra, amiben alantas ösztönökre játszva, azokat erősítve biztosíthatja az emberek félelméből táplálkozó támogatottságát, hanem sikerült újra fekete-fehérré tenni egy kérdést. Nem megoldást keresünk, nem párbeszéd zajlik arról, hogy mit lehetne itthon és Európában tenni, mit gondolunk akár évtizedes távlatban bevándorlásról vagy egy akut menekültválság kezeléséről. Nincs vita, nincs párbeszéd, csak annak kinyilatkoztatása, hogy ez nem a mi ügyünk, és nincs vele dolgunk a határvédelmen túl.

Pedig van és lesz – mert Európa most már ügyet csinál belőle. Eddig Európa sem mondott sokkal többet éveken át, de most ellépni látszik, és a korábban csak szavakban, most várhatóan egyre inkább tettekben is megnyilvánuló közös értékek mellett a formálódó új közös politika alakításából is kiírjuk magunkat. Pedig most nagyjából annyi a kérdés, hogyan segítünk rászorulóknak embernek maradni. És mit gondolunk arról, mit kell tennünk, hogy elmondhassuk, mi emberek maradtunk.