Megvan a csodafegyver az Iszlám Állam ellen

Egy sikeres klímakonferencia a legjobb válasz az Iszlám Állam brutalitására – írta a Huffington Postban Corinne Lepage jogász, volt francia környezetvédelmi miniszter, egykori európai parlamenti képviselő. Mélységesen egyetértek vele, hiszen csak a vak nem látja, hogy a klímaváltozás és a terrorizmus összefügg, sőt, a klímaváltozás még a terrorizmusnál is nagyobb veszélyt jelent az emberiségre. 

Mégis van egy apró problémám.

Az, hogy Lepage még mindig nem képes túllépni egy olyan tabun, ami a liberálisok gondolkodását hosszú évek óta gúzsba köti. Nem meri kimondani, amit ennyi borzalom után most már ki kell mondanunk. Ez persze érthető: sokakhoz hasonlóan ő is a liberális véleményterror és a politikai korrektség foglya.

Ugyanakkor reményt ad, hogy a tabudöntögető javaslatát már csak egy hajszál választja el a végső megoldástól. 

Mert abban kétségkívül igaza van a volt miniszternek, hogy szükség lenne egy sikeres klímakonferenciára az Iszlám Állam legyőzéséhez. Ez nem vitás. De a klímakonferencia nem elég, legfeljebb csak csepp a tengerben. Látszatmegoldás. Pótcselekvés. És ez az, amit Lepage vagy nem akar, vagy nem tud megérteni. 

Mert ha valóban le akarjuk győzni az Iszlám Államot, akkor egy sikeres klímakonferencia mellett nyílt workshopokra is szükség lenne.  

De vajon tényleg érdemes-e klímakonferenciával és workshopokkal porig rombolnunk egy társaságot csak azért, mert másképpen gondolkodnak a világról, mint mi? Csak azért, mert ők legszívesebben felrobbantanának és kibeleznének minket? Csak azért, mert veszélyeztetik a civilizációnkat és fogékonyak a vegyi fegyverek előállítására? 

Nem egyszerű kérdések ezek, amelyekre éppen ezért csak komplex, összetett válaszok adhatók. A leegyszerűsítés ebben az esetben is ugyanolyan halálos lenne, mint az Iszlám Állam maga.

Az Iszlám Állam ugyanis – bármilyen furcsa – nem egy homogén csoport. Csacsiság lenne a tagjait egy kalap alá venni. Csak azért, mert 30 000 dzsihadista harcosból 29 999 elvetemült, pszichopata, agymosott őrült, még nem szabad mindegyiket ugyanazzal a stigmával megbélyegeznünk.

Ahogy mi is sokfélék és sokszínűek vagyunk, ők is azok: van olyan őrült közöttük, aki az al-Kaidából jött, mások a Boko Haramból. Van, akik késsel szeretnek gyilkolni, mások az öngyilkos merényleteket részesítik előnyben. Van, aki azért vált terroristává, mert kiközösítették az osztálytársai, míg más azért, mert már gyerekkorában is szerette kibelezni a kismacskákat. 

És persze vannak közöttük rossz emberek is, mi tagadás. 

De ne felejtsük el, hogy az erőszakba torkolló frusztrációik legtöbbször a gyerekkorig nyúlnak vissza. Ezeknek az embereknek – mondjuk ki végre! – hiányzik a megfelelő konfliktuskezelési képességük. Gyorsan hoznak rossz döntéseket. Azt hiszik, hogy az erőszak megfelelő válasz. Segítsünk megérteni nekik azt, hogy tévednek. 

Mielőtt hirtelen felindulásból elítélnénk vagy szitává lőnénk őket, ássunk egy kicsit a dolgok mélyére, ne csak a felszínt kapargassuk. Ki nem beszélt családi drámák, válás, alkoholista szülők, szerelmi csalódás, kitaszítottság lelki foglyai ők. 

Valóban az tehát a helyes megoldás, hogy katonákat küldünk a térségbe, vagy ha bombázzuk őket? Vajon ad-e felmentést a józan ész hiánya abban az esetben, ha nincs fejünk, amivel gondolkodni tudnánk, mert a terroristák egy karddal levágták? Kétlem. 

Látnunk kell, hogy hiányzik a párbeszéd. Az értelmetlen emberáldozatok helyett lehetne például támogatni azoknak a helyi civil szervezeteknek a létrehozását, amelyek az Iszlám Államban megteremthetik a fékek és ellensúlyok rendszerét.

És akkor még a jó pályázati rendszerekről nem is beszéltem. Igen, pályázatokra lenne szükség, és különféle programokra. Természetesen az utolsó fillérig el kellene számolni ezekkel a pénzekkel, nehogy visszaéljenek a kiutalt támogatásokkal, de ha határidőre megírják a tanulmányokat, az már egy óriási lépés lenne a demokratizálódás felé.

Naivitás mindez? Lehet. De még mindig előremutatóbb, mint az esztelen mészárlás. És ne feledjük: ha egy sikeres klímakonferencia, a workshopok, a civil szervezetek támogatása és a pályázati programok sem vezetnek eredményre, még mindig ott van a kezünkben a végső megoldás: egy demokratikus kerekasztal megszervezése.

És ha ezek után sem látják be, hogy igazunk van, akkor jöhet a legvégső fegyver. Akkor valóban nincs más hátra, mint az értelmiségiek által aláírt nyílt levelek. 

De Isten óvjon attól minket, hogy ezt a végső lépést megtegyük.