Csak a szabadságunkból veszítettünk

A november 13-i párizsi merényletsorozat, és az azóta eltelt egy hét a Nyugatot gyűlölő terrorcsoportok, elsősorban az Iszlám Állam diadalmenete. Nemcsak az ő szempontjukból sikeres tömeggyilkosság, hanem Európa vezetőinek arra adott reakciói miatt is. 

Ha az Iszlám Állam és más szervezetek nem akarnának több merényletet végrehajtani Európában, akkor is rendkívül sikeresnek tarthatnák magukat. Bár a Nyugat 9/11 óta ebbe az irányba halad, a párizsi támadás nagy lendülettel tolja Európát egyre messzebb az alap ideáitól; egy hét alatt eljutottunk odáig, hogy

Európa önszántából elkezdte lebontani legnagyobb vívmányát, a határain belüli szabadságot.  

A párizsi merényletet végrehajtó egy tucat terrorista másik nagy sikere, hogy kibillent megszokott egyensúlyából az európai emberek biztonságérzete, belemászott az agyukba, hogy az európai fővárosokban, és például az azokat összekötő közlekedési hálózatokon terrortámadás is érheti őket. Valószínűleg felszállás után most még a hetente repülővel ingázó emberek fejében is ott motoszkál, hogy mi van, ha pokolgép van a fedélzeten, és úgy halnak meg, hogy nem tudtak elbúcsúzni a családjuktól. 

A néhány ezer terrorista sikerét és a több százmillió európai ember megváltozott hangulatát ugyanaz, a francia miniszterelnöktől származó mondat fejezi ki:

nincs olyan, hogy teljes biztonság.

Ez egy evidencia, csak míg egy héttel ezelőttig nem kellett (vagy csak néhanap kellett) kimondani, most épp ki kell, és ez akkora különbség, hogy még egész biztosan nem sikerült megemésztenünk. Persze, az élet megy tovább, Párizsban még érvényben van a gyülekezési tilalom, de Európa többi részén most is ugyanúgy elmehetnek az emberek koncertre és focimeccsre, mint eddig, csak valószínűleg hatványozottan megnőtt azok száma, akiknek szórakozás közben hébe-hóba eszébe jut a kicsit sem szórakoztató Iszlám Állam. 

A gyakorlat persze nyugtatólag fog hatni, a jövőbeli meccseken és koncerteken általában nem fognak felrobbanni az emberek. De a 9/11 és a párizsi mészárlás után életbe lépő biztonsági protokollok megmaradnak, és senki sem fogja elfelejteni, hogy miért kerültek oda a kamerák, szkennerek és biztonsági kapuk, ahová. 

A terroristák sikerét az mutatja legjobban, hogy az európai vezetőknek nincs más választása, a biztonsági intézkedések és a megfigyelési rendszerek növelését az európai állampolgárok is elvárják. Egész biztosan nem lesznek tömegtüntetések a schengeni határok szigorítása ellen, és az olyan mozgalmaknak sem lesz tömegbázisa, amik felemelik majd a hangjukat az ellen, hogy a bírói engedély nélkül házkutatást tarthassanak vagy elérhetetlenné tegyenek internetes oldalakat, amikről azt feltételezik, hogy a terrort propagálják. 

Európa vezetői ugyanis mind a terrorra hivatkozva, a békés állampolgárok biztonságának szavatolása érdekében hozzák ezeket a döntéseket, a békés állampolgárokkal nagy egyetértésben. 

Felmerül a kérdés, hogy a nagyobb biztonságot (vagy annak illúzióját) jelentő lépések valóban csorbítják-e az emberek szabadságát, vagy csupán szükségszerű kényelmetlenségek a békés hétköznapok megőrzése érdekében. A többség azt gondolja, hogy akinek nincs takargatnivalója, annak nem kell félnie attól, ha megfigyelik, és minden sarkon átvilágítják. 

Nehéz ezzel vitatkozni, de az biztos, hogy az eljövendő új játékszabályokkal nagyobb hatalom kerül a politikusok kezébe, amit szükségállapotra hivatkozva úgy használhatnak fel, ahogy akarnak. Azt még nem tudjuk, hogy a politikusok hogyan élnek majd ezzel a megnövekedett hatalommal, de az biztos, hogy jelen pillanatban néhány tucat terrorista nyomására több száz millió európai ember önként adja szabadságjogainak egy részét a jelenlegi és ezután következő politikai vezetések kezébe. 

Lehet-e ezért hibáztatni a biztonságukat féltő embereket? Nem. De nem árt szem előtt tartani, hogy a politika még a demokratikusnak tartott rendszerekben sem szereti, ha csorbul a megszerzett hatalma. Valószínűnek tűnik, hogy a középtávú jövőben Európa szigorúbb, kontrolláltabb hely lesz, és semmiképpen sem szabadabb.