Az nem elég, hogy régen minden rosszabb volt

A lányom ősszel kezdi az iskolát. Iszonyatos, nyomasztó teher volt az iskolaválasztás. Nyilván az volt és az mindig és mindenkinek, aki a gyerekének a legjobbat próbálja megtalálni. És bizonyos szempontból persze ma sokkal könnyebb a helyzet, mint öt, tíz vagy harminc éve. Egyre több az évszázados, lejárt paradigmák között gyötrödő közoktatásból így-úgy kinéző, a kereteken túllépő, alternatívát kínáló intézmény (egyébként még az államilag fenntartott intézmények között is). Az ezekhez való hozzáférés azonban erősen korlátozott, területi, anyagi és egy sor másik ok miatt.

Így aztán bizonyos szempontból rosszabb a helyzet mint valaha: itt vagyunk a küszöbén annak, hogy értelmezhető távolságban, értelmezhető anyagi feltételek mellett vagy ingyenesen minden gyerek biztos alapokat, személyes odafigyelést, jobb minőségű oktatást kapjon. És rettenetes érzés tudni, hogy van nem pusztán kicsit jobb, hanem egyértelműen jó megoldás is. Hiába reménykeltő, hogy talán a mostani az utolsó generáció, akinek még szenvednie kell, arra ez nem vigasz, ha az én gyerekem is köztük van.

És nem vigasz az sem, hogy talán és remélhetőleg az utolsó meleg (lmbtq) generáció éli úgy az életét Magyarországon, hogy másodrendű polgárai az országnak. Hogy talán ezek az utolsó évek, amikor sok, a mindennapi életet meghatározó helyzetben titkolózniuk, szégyenkezniük - még ez a kifejezés is rettenetes - vagy akár konkrétan félniük kell. Hogy a róluk és fejük felett zajló politikai kommunikáció alapja nagyjából az, hogy örüljetek már annak, ahova eddig eljutottunk, nincs börtön, nincs pszichiátria, sőt, még élettársak is lehettek. Most már aztán kuss, buzik (vö.: de jó, hogy már nincs körmös az iskolában; mondjuk kötelező bugyiletolás azért előfordul.)

És persze, igaz: a melegjogi mozgalom a legújabb kori polgári jogi mozgalom, és bizonyos értelemben nagyon rövid idő alatt nagyon nagy utat tett meg. Lehet és kell az eredményeknek örülni, benne az amerikai legfelsőbb bíróság történelmi döntésével, mely egy évvel ezelőtt szövetségi szinten mondta ki, hogy a meleg pároknak joga van polgári házasságot kötni. Igen, abban az USA-ban, ahol egyébként alig néhány éve is léteztek szexuális aktusok formáit büntető törvények vagy éppen olyan szabályok, amelyek alapján akár elbocsáthattak egy a homoszexualitást “pártoló” tanárt. És ahol függetlenségi nyilatkozatot jegyző Jefferson még azzal számított úttörőnek, hogy halálbüntetés helyett beérte volna a homoszexuálisok kasztrálásával.

De rossz úton jár, aki ezzel példálózik. A magyar közélet egyik legnagyobb baja az állandó relativizálás, az arra épülő önfelmentés, hogy másutt sem jobb, sőt, van ahol rosszabb. A hibáinkra keresünk igazoló mintákat, ahelyett, hogy világos és egyértelmű értékekhez, elvekhez mérnénk magunkat és azt, ahol és amerre tartunk. 

Példálózni mondjuk azzal kellene, mit tett az amerikai elit, benne a politikai elit jelentős része annak érdekében, hogy a közbeszédet és a közgondolkodást a jogegyenlőség irányából közelítse meg. A Pride támogatása vagy egy választási beszédben a melegek megszólítása hihetetlenül fontos gesztusok. A látszat is fontos. A közgondolkodás formálható, az alantas beidegződések legyőzhetőek, és a politika ezért nagyon sokat tehet. Az USA-ban például segítve ezzel nem pusztán azt, hogy a jogfejlődés elérjen a tavalyi legfelsőbb bírósági döntésig, de azt is, hogy mire a döntés megszületik az USA lakosságának kétharmada támogatja és helyesnek is érzi azt, ezzel mintegy meg is alapozva a döntést. Egy ország jogszabályai, jogrendszere nem mehet tartósan illetve alapvető elveiben szembe azzal, amit a lakosság képvisel.

Brexit ide, terrorveszély oda, háború, éhezés és népirtás a világ különböző pontjain amoda, szar dolog lenne úgy élni, hogy nem abban hiszünk, hogy minden generáció egy kicsit jobb világban nőhet fel. Ennek egyik alapja a teljes és feltétlen jogegyenlőség, az, hogy az állam semmilyen módon nem különbözteti meg polgárait. Világos, hogy gyerekeink, unokáink már éppúgy néznek majd ránk, mint mi egy olyan korszakban élőkre, akiknek a rabszolgaság volt természetes.

A kérdés ma már nem az, mit kapnak, mit harcolnak ki maguknak az lmbtq-közösség tagjai, hanem az, hogy milyen alapon korlátozzunk bárkit a nemi identitása vagy szexuális orientációja alapján. A kérdés, amit minden politikusnak fel kéne tennie magának az, hogy van-e jogom és miért gondolom szükségesnek, hogy hátrányosan különböztessek meg egy társadalmi csoportot? És a konkrét jogi lépések, törvényalkotási munkán túl mit teszek azért, hogy az intolerancia és a homofóbia csökkenjen? Egy sor nagykövetség évek óta fontosnak tartja, hogy államát képviselve nyilvánosan megjelenjen és támogatásáról biztosítsa a Pride-ot. Hány magyar politikai párt és politikus teszi ezt meg?

Hiába igaz, hogy pusztán a jogi helyzetet tekintve Magyarország nem lóg ki Európából. Ma ezen a területen is retrográd nézetek hódítanak és képviselhetőek büszkén Magyarországon, a melegjogi kérdés is remek terep a társadalmi feszültségek ellenségképekkel való kezelésére. Ez nem jó irány.

Nem csak jobb megoldások vannak, van egyszerűen jó megoldás. Nincs, nem kell “de”. Nincs “ha”, nincs nézd a másikat. Hiszünk-e az egyenlőségben és teszünk-e érte, ennyire egyszerű a kérdés.