Le kell ereszkednünk a sötétségbe ahhoz, hogy megértsük Trump szavazóit

Itt az elefántcsonttoronyban ülve nem lesz könnyű dolgunk, ha meg akarjuk érteni, hogy az amerikai emberek miért döntöttek Trump mellett. 

De azért egy próbát megér, és hiszem, hogy vagyunk annyi sapientia birtokában, hogy sikerül, még akkor is, ha a diszkurzív explanálás ez esetben könnyen tévútra vezethet bennünket ott, ahol a fénynek nyoma sincsen és nincs, aki vezetni tudja lépteink.

Azért sem vagyunk könnyű helyzetben, mert a Trump-jelenség posztulál egy olyan partikuláris prekoncenpciót, ami - enyhén félretolva az általunk olyan előszeretettel használt álságos pszeudofogalmakat - egyrészt felboríthatja a kreált, metafizikai értelemben premisszának vett objektivizmust, másrészt - és ez talán lényegesebb - intellektuális vaksághoz vezethet még akkor is, ha úgy érezzük, hogy jó nyomon vagyunk. 

Vegyünk például egy egyszerű vidéki amerikai szavazót, az Amerikai nindzsa című klasszikus proli filmből mintázott Joe-t, akinek az életében az egyetlen örömteli dolog, ha különösebb megerőltetés nélkül végre tud hajtani egy pörgőrúgást! 

Joe a maga valóságában annak az agresszív erőpolitikának az internalizált, mi több, immanens inkarnációja, ami kódolja az impulzív frusztráció fajspecifikus, részben heteronóm, részben individuális, de mindenképpen nihilista orientációját. 

Kérdem tehát: akkor meg min csodálkozunk? 

Mindez ugyanis épp olyan partikuláris, mint amennyire generális. Éppen annyira metafizikai, mint amennyire nem. Éppen annyira releváns, mint amennyire irreleváns. Éppen annyira rekonstruál, mint amennyire lerombol. Éppen annyira racionális, mint amennyire irracionális. De ami talán a legfontosabb: noumenális. Ez az apátia determinálja azt az emotivista szemléletet, amely már a létezésével prognosztizálja a normativitás hiányát. 

Trump egy két lábon járó antinómia. De ha nagyon meg akarjuk érteni, hogy mivel volt képes a mozgósításra, akkor nem szabad megállnunk félúton. Tovább kell lépkednünk a sötétségbe, vissza kell kanyarodnunk a szubsztanciához. Ahhoz, ami a rajta végbemenő változások ellenére is önmagával azonos marad. 

Az elitnek ezért óriási a felelőssége. Azt kívánom, hogy legyen bátorságunk ezeket a lépéseket megtenni, még akkor is, ha mélységesen undorodunk is ettől.