Iván
17 °C
32 °C

Elapátlanodott futballnemzet

naugye
2017.06.11. 16:23 Módosítva: 2017-06-11 23:11:57

A magyar focival jelenleg az a legnagyobb baj, hogy nem a fociról szól. Például amikor ezer év után kijutottunk az Eb-re, és ott még egész tisztességesen helyt is álltunk, akkor az rögvest azt jelentette, hogy az ország dolga jó irányban halad, a reformok működnek, a stadionok nem hiába épülnek, a politikai vízió létjogosultsága ismét bizonyságot nyert.

Aztán eltelik egy év, megüt minket egy spanyol ötödosztályú városállam, és hirtelen nagy a csend.

A miniszterelnöki Facebookon például még mindig Zinedine Zidane-t élteti a legutóbbi futball tematikájú bejegyzés, bezzeg amikor Norvégiát vertük vagy Ausztriát… Pedig most aztán tényleg volna mire szerénynek lenni.

Alapesetben ótvar demagógiának tűnne ennyire direkt módon összekapcsolni a kormányfő személyét a magyar foci legkínosabb vereségével, de hol vagyunk mi a normál helyzettől? Magyarországon a futball nemzetgazdasági, sőt nemzetformálási ágazat, ami a kizárólagosan üdvözítő politikai akarat szerint egyedül képes visszaadni népünknek az elveszett önbizalmát, hogy ismét emelt fővel járhasson, mert tehetséges fiai a gyepen kikényszerítik a világ számunkra oly szűkkeblűen mért megbecsülését. Csakis ennek a nagyívű víziónak a tükrében értelmezhető mindaz, ami a magyar futballban az elmúlt időszakban történt.

Ahogy abba mindig bele is verik az orrát az olyan ostoba kérdések feltevőinek, hogy például minek annyi új stadion, ha nincsenek nézők, minek milliárdokból klubcsapatokat építeni, ha nincsenek olyan játékosaink, akik érdemelnének ekkora fizetést, és egyáltalán, miért gondoljuk, hogy a központilag irányított pénzosztás a legcélravezetőbb szervezőelv egy alapjáig elrohadt struktúra újjáépítésére.

És mivel a magyar futball elképzelt szerepe és tapasztalható állapota között éppúgy szédítő szakadék tátong, mint amekkora igazságtalanságnak tűnik végletekig privilegizált helyzete, például az oktatáshoz vagy az egészségügyhöz képest, a futballalapú társadalom eszméjének hirdetőire hárul némi bizonyítási kényszer. Ezért, ha a válogatott kijut az Európa-bajnokságra, akkor az vitathatatlanul a nagy terv sikerét jelenti. Ami igazolja az új stadionok szükségességét éppúgy, mint a rendes edző nélküli utánpótláscsapatok és rendes utánpótláscsapat nélküli edzők agyontaózását országszerte, a harminc embernek épített műfüves nagypályát Tarnakszatymazon, vagy épp a Puskás Ferenc szentté avatásáért felelős kormánybiztos kinevezését.

Különösen, ha ez a kormánybiztos pár éve még azt is be tudta bizonyítani, hogy Orbán Viktor előző kedvenc csapata, a szénné támogatott Videoton FC 2013-ban Gyurcsány Ferenc miatt esett ki egy félamatőr montenegrói klub ellen az európai kupában.

Miből is látszik, hogy legyen szó sikerekről vagy kudarcokról, a politikai dimenzió lételeme a legújabb kori magyar labdarúgásnak. És ezért – meg persze az elkeseredett optimizmus miatt – felejtette el úgy nagyjából mindenki azt a kézenfekvő magyarázatot, hogy a tavaly nyári sikerek nem a nagyívű fejlesztéseknek köszönhetők vagy a politikai klímának vagy bármi másnak. Hanem a csapatnak.

Mert van olyan, hogy összeáll egy csapat, egymásra talál edző, játékos és taktika, és bepattan, aminek be kell, és ki, aminek ki. És attól még a magyar futball jövője egy árnyalattal sem rózsásabb, hogy jön egy Dárdai, aztán meg egy Storck, aki képes elhitetni a játékosokkal, hogy az európai középszar aljából már ki lehet hozni valamit válogatott szinten. Kihasználva többek közt, hogy a nemzeti csapatok mérkőzésein általában sokkal alacsonyabb a színvonal, hiszen alig van olyan válogatott, ami több éve készülne együtt, ráadásul minden második országban sportpolitikai alapon nevezik ki a kapitányt, aki aztán a tudásának töredékét sem képes kihozni a rendelkezésére álló keretből.

Ahhoz viszont, hogy egy csapat összeálljon, azért kell pár átlag feletti játékos, meg főleg végtelen céltudatosság. És itt esett szét minden olyan látványosan Andorra ellen. Az egyetlen európai szinten csatárnak nevezhető Szalaink sérült volt, az egyetlen irányítani képes középpályásunk, Gera Zoltán meg nyugdíjba ment. És a beleöntött irgalmatlan pénz meg a nagy szavak dacára az agyonsztárolt, ám valójában a nagy büdös semmi közepén lebegő akadémiai rendszerből olyan torzszülöttek jönnek, mint Kleinheisler, akihez 14 éves kora óta nem bírtak hozzátenni semmit Felcsúton, vagy éppen Balogh, akinek olyan bokája van, hogy az beszarás, csak éppen hiába két méter magas és csatár, nem tud sem fejelni, sem kapura lőni. Mármint effektíve nem tud, mert nem tanították meg rá.

Meg vannak az Eppelek, Gyurcsók, Nagy Dominikok és társaik, akik a maguk alulképzettségével beestek az akadémiákra, és ott pompás magyar focistákat neveltek belőlük, akik jó esetben hasznos kiegészítőemberek lehetnek egy lengyel bajnokságban. De üvölt róluk, hogy ami Magyarországon 14 éves kor előtt van, az lófasz és nem képzés, és utána sem sokkal jobb a helyzet, ráadásul akkor már a veszett fejsze nyele.

Belőlük építené Storck a jövő válogatottját, ráadásul már ő sem a régi, intézményesült magyar futballjövő lett belőle, aki perspektívában és stratégiában gondolkodva a jövő horizontjára függesztett tekintettel belegyalogol az üvegajtóba. Mert ennek a péntek esti csapatnak semmi, de semmi értelme nem volt, legfeljebb hogy szerzett pár jó pontot ott, ahol számolják, hogy hány Puskás Akadémia-nevelés van a válogatottban.

Jövőt építeni akkor lehet, ha van struktúra, tapasztalatot szerezni akkor lehet, ha a bizalmat kapó fiatal azon a helyen játszik, ahol majd 2 év múlva is játszani fog. De ez? Betenni a 19 éves, enbékettes középhátvédet balhátvédnek, csak mert felcsúti, betenni az enbéegy gólkirályát a kezdőbe, csak hogy gazsuláljunk az élvonal állítólagos fejlődésének? Tolni a fehérvári brazilt, hogy eggyel több légiós lehessen jövőre a Vidinél?

Herr Storck idejött megreformálni a rendszert, de úgy tűnik, hogy végül a rendszer reformálta meg őt. Az a rendszer, ami épp olyan elavult és kontraproduktív, mint amilyen volt. Fejlődés legfeljebb annyi, hogy most már nem Telesport-zakós kisstílű gazemberek mossák a klubokban a ki tudja honnan lopott pénzeiket, hanem jól szabott pártemberek játszadoznak sokkal, de sokkal több közpénzből, európaira pimpelt díszletek közt.

A dilettantizmus maradt, csak még annyi következménye sincs a kontárkodásnak, mint korábban. Sőt. Minden egyes ballépést újabb hozzávágott milliárdokkal próbálnának orvosolni, mert a legfelsőbb logika szerint, ha ők akarnak valamit, akkor értenek is hozzá. És közben még annyi sincs bennük, mint a fiúkban. Ők legalább nem csak akkor ünnepeltették magukat, amikor éppen adott a gép, hanem péntek este is kimentek bocsánatot kérni a dühös szurkolókhoz. Ennyiben mutattak valami olyan példát az országnak, amit a politikusoktól sosem kapott meg.