Magyi, apu beszélni szeretne veled

2007-ben az október 23-i megemlékezések, ünnepségek, díszelőadások és nagygyűlések talán még felemelőbbek voltak, mint a rendszerváltás óta eltelt évek bármelyikében. Nem is csoda, hogy ebben a vásári forgatagban senkinek sem tűnt fel, ezen a csodálatos napon még valami nagyon fontosat ünnepeltünk: Magyarország nagykorúságát. Az ilyen jeles évfordulókon le szokás ülni egy pohár pálinka mellé, és mint férfi a férfival, tisztázni egynémely dolgokat. Vagy nővel.

Magyi, téged örökbe fogadtunk! Sőt még ennél is tragikusabb a helyzet, hiszen éppen 18 évvel ezelőtt kiáltotta ki Szűrös Mátyás, hogy akkor ez itt Köztársaság. Ha az ember egy ország, inkább lenne lelenc vagy zabigyerek, mint hogy egy ilyen alak legyen az apja, de most már mindegy. Nem sokan voltak akkor és ott pozícióban, akikre ma a gyermek büszkébb lehetne, bár speciel ha Medgyessy Péter dolga lett volna a deklaráció, akkor talán a mienk lenne a világ egyetlen állama, amelyet több nyelvbotlással színesítve kiáltottak ki, és maga az aktus állandó szereplője lehetne a szilveszteri kabaréknak. Egy nemzet, amelynek az egyik legkedvesebb vicce a saját genezise - kár, hogy nem így történt.

Hát így alakult

Akinek volt már 18 éves gyereke, esetleg ő maga volt már 18 éves, az pontosan tudja, hogy ekkorra már leosztották a lapokat. Aki ekkor sínen van, az szinte bizonyosan rajta is marad, aki pedig a töltés melletti árokban, az ott is fog megrohadni (kivéve, ha van nekije kiemelkedő akaratereje és szorgalma, de mivel most Magyarországról van szó, ilyesmit említeni felesleges). Ha Magyarország jövő tavasszal érettségiző kamasz lenne, legfeljebb valami jobb nevű főiskola megpályázását javasolhatnánk neki, teljesen felesleges, hogy a gyerek hiú ábrándokat kergetve elit budapesti egyetemi szakokkal próbálkozzon, aztán az élettől is elmenjen a kedve a pofáraesés után. Sőt ezt a Budapest dolgot sem kellene forszírozni, költözzön le inkább a srác Székesfehérvárra vagy Győrbe, ott nincs akkora hajtás, és lehetnek sikerélményei is.

Az a helyzet, és sajnos ez mintha elsikkadni látszana itt az utóbbi években, a sok utcai hőzöngés közepette, amikor az ember már ki sem tudja nyitni a rádiót anélkül, hogy ne hallaná meg öt percen belül a Gyurcsány vagy az a szintén totál fárasztó, Orbán nevű haverja handabandázását, hogy Magyarország felnőtt, és most már ilyen is marad. Ezen lehet keseregni, mert hát ki hibáztatná a szülőt, aki álmaiban menő ügyvédnek látta a gyerekét, aztán elsírja magát, amikor csak küszködő vállalkozó lesz belőle. A családi béke érdekében mégis valamennyi félnek hasznosabb, ha elfogadjuk: hát így alakult.

Magyarország már nem valami képlékeny, gyurmázható izé, hanem felnőtt ország, amelynek túl kemény a feje ahhoz, hogy valami sarlatán, aki azt hiszi, neki küldetése van, csak úgy eltérítse. Ez speciel örömhír, még úgy is, hogy ennek a felnőtt Magyarországnak némely aspektusai megszólalásig hasonlítanak egy nagyon-nagyon-nagyon-nagyon büdös trágyadombra. Jobban tesszük hát, ha megtanulunk együtt élni ezzel a hirtelen felnőtté érett kamasszal (pedig esküszöm, hogy tavaly karácsonykor még selypített!), és ehhez muszáj lesz elfogadni, hogy akkor milyen is ő, és milyen is marad.

És így is marad

Amikor a kis Magyi megszületett, Anyuval megbeszéltük, hogy bármilyen is lesz a gyerek, szőke vagy vörös vagy fekete, langaléta málészáj vagy szemüveges kis okoskodó töpszli, csak az fog számítani, mire jut majd demokráciailag és piacgazdaságilag. Ez vót a rencerváltás. Ahogy az istenadta nép értette akkor, hogy mennyire lehet majd bármit mondani a tévében, és mennyire kurvára leszünk mindannyian gazdagok. Így közvetlenül érettségi előtt pedig már felesleges tovább várni az ítélettel, és nem számít, az eredményért ki a felelős, hogy nem kellett volna elengedni arra az osztálykirándulásra, amikor tizenöten a detoxban végezték, vagy hogy ha a te hülye anyádék nem tömik folyamatosan rétessel, akkor nem lenne ilyen dagadt szerencsétlen, és legalább egy barátnője lett volna már.

Bár divatos szegény Magyarországot mindenből elbukott, nyáladzó debilként értékelni (ha ön éppen szegregálgató vidéki iskolaigazgató lenne, saját hazáját a cigányosztályba rakná?), ne legyünk feleslegesen szigorúak. Magyarországon például négyévente el lehet menni szavazni bárkire, a közbülső években pedig kiállni a Blahára, és azt ordibálni, hogy az aktuális miniszterelnök enyhe idegrángása és tikkelése minden bizonnyal a közelgő apokalipszis négy lovasából kettő. Ilyesmit húsz éve nem volt szabad, a fejlődést tehát tagadni lehetetlen. Az utcán hever. Viszont az is igaz, hogy ez most már nagyon nem fog változni.

Ordibálhat a pálya széléről néhány gazdasági szakember, fogadatlan prókátor és egyéb elemző, ameddig a szem a jövőbe ellát, ennek az országnak a sarokkövei, úgyismint saját súlyától működésképtelen állam, korrupt és/vagy buta és/vagy feladatukra alkalmatlan potentátok, meg a kutyaszar az utcán, mozdíthatatlanok maradnak. Így nagykorúként ott tartunk, ahol a kiegyezés után meg az ezerkilencszázhatvanas évek elején, megmerevedve, kénytelen-kelletlen elfogadva a kialakult erőviszonyokat, amelyekre az ég világon semmilyen befolyásunk nincs, sem egyénként, sem az úgynevezett magyarok csoportjaként.

Aztán van az is, hogy mégsem lett mindenki olyan nagyon gazdag. Sőt van egy ennél is rosszabb hír, amit egyébként érdemes lenne társadalmi célú hirdetésként országszerte óriásplakátokra is kiírni, szóval hogy HELLÓ MÁR, itt mindig lesznek szegények. Vannak azok mindenhol, csak egynémely helyeken a szegénység tisztességes munkanélküli segélyt, évente egyszeri baleári nyaralást és temérdek Carlsberg meg Heineken márkájú sört jelent. Ezt mi, magyarok sajnos nem engedhetjük meg magunknak, ezért a mi szegényeink kénytelenek most, és kénytelenek lesznek a jövőben is undorító boltokban vásárolt undorító élelmiszereket fogyasztani, esőben beázó, kínai gyártmányú dzsekiket hordani, a gyerekeiket pedig ugyanebbe a minősíthetetlen életbe belenevelni. És ők még a szerencsésebbje, akik hajnalban a buszmegállóban undorodva-félve fordulnak el ennek a társadalomnak végérvényesen kialakult legalsó, érinthetetlen kasztjától, a cigányoktól.

Van annak egyébként egy világos oka, hogy miért nem szoktak a magyar politikusok - és más sem nagyon - arról beszélni, hogy szegények ebben az országban mindig lesznek. És nem, nem az, hogy ezzel saját tehetetlenségüket ismernék be. Az örökös szegénység elfogadása ugyanis egyet jelentene a Kelet-Európában az ismert történelmi előzmények miatt oly ciki, nyugatabbra viszont igen gyakran emlegetett társadalmi osztályok létének elismerésével. Nagy-Britanniában például kevés téma izgatja jobban a koldust és a királyfit egyaránt, mint ezeknek az osztályoknak a választóvonalai, és ezeknek az egyre nehezebb átjárhatósága a jóléti társadalmak minden ideológiai maszlaga ellenére. Minden magyar embernek jogában áll – és kifejezetten tanácsos is – felfelé törekednie a vezérigazgatói székbe és a Rózsadombra, ám néhány szerencsés sikertörténetet leszámítva a jövőben már nem nagyon lesz itt szaladgálás a társadalmi ranglétrán, és minden úgy marad, ahogy ez a 18 év alatt kialakult (és aminek gyökerei természetesen már jóval korábban is megvoltak, ám a rendszer csontváza csak mostanra szilárdult meg végérvényesen).

Nem leszünk mi már Dánia sohasem a büdös életben

Tehát minket mostantól mindörökké elég rossz arcok fognak irányítani (sőt egyre rosszabbak, a Zuschlag-jellegű selejt csak szaporodni fog ebben a szakmában), a nincsteleneknek pedig soha nem lesz lényegesen jobb. Ez így talán kicsit ijesztő, ám közel sem annyira, mint a tény, hogy ebben az országban nemcsak 18 éve voltak sokan, akik azt hitték, hogy ez itt olyan lesz, mint Dánia, hanem ma is tömegek vannak meggyőződve, hogy Magyarország számára az a fajta demokrácia és az a fajta piacgazdaság, ami Dániában van, még mindig elérhető cél. Nem az, és ez nem olyan nagy baj.

A világ legtöbb országa számára Dánia teljesen elérhetetlen. Ezek az országok közt vannak sikeresek és sikertelenek, boldogok és boldogtalanok, fiatalok és öregek egyaránt. Nem lehet mindenki Dánia, és most azt az egyébként szintén fontos észrevételt, hogy akar a franc Dánia lenni, inkább ne is vegyük figyelembe. Az, hogy Magyarország olyan felnőtt lett, amilyen, egyáltalán nem tragédia. Ami tragédiává fajulhat az ennek a helyzetnek a fel nem ismerése, el nem fogadása és a tanulságok le nem vonása. Ezügyben pedig már vannak aggasztóbb jelek.

Egészen rémisztő, ahogy a magyarok többsége őszintén azt hiszi, egy országot csak úgy a feje tetejére lehet állítani, elvinni a szerelőhöz, kifizetni a javítás árát, aztán örülni, hogy jobb, mint újkorában. Hogy egyszer majd lesz vécépapír a kórházakban, tiszta lesz a troli, és mindenki adót fog fizetni. És még sokkal rémisztőbb, hogy nagyjából ugyanezek a tömegek még azzal sincsenek tisztában, hogy ebben az országban, ami lett nekik, amit maguknak csináltak, hogy a fenében lehetne sikeresen létezni. Hogy az individualizmus, a merészség és a határok feszegetése nem szégyellendő dolgok, hanem a boldogulás elengedhetetlen kellékei. Hogy a saját lábra állás, a szárazdajka állam lerázása, az általános tunyaság megvetése mindig többre visznek, mint a poshadt állapotok fenntartása. Hogy azok a dolgok, amiket ebben az országban tradíciónak szokás nevezni, teljesen alkalmatlanok a Magyarország körül kialakult világban az előremenetelre.

Ne szégyelljük magunkat, amiért ez az ország ilyen lett felnőttkorára. Nyilván mindenki felelős legalább egy kicsit, áfás számlát például majdnem mindenki kért az utóbbi 18 évben, és az áfás számla létezése és népszerűsége gyönyörű szimbóluma mindennek, ami ebben az országban nem stimmel. Most viszont már békéljünk meg azzal, hogy ez ilyen lett, különben jövőre és minden rákövetkező évben is ordibálás lesz a karácsonyfa alatt (meg persze október 23-án). Jó, nem lett Dánia, de aki ügyes, okos és bátor, bőven megtalálhatja a személyes boldogulásának módját, és ha neki jó, attól egy kicsit mindenkinek jobb lesz. Mert édes fiam, a nagykorúsággal nem csak jogok járnak, hanem számtalan kötelezettség is.