Buták

A múlt hét eseményein remekül szórakozott az ország. Ennyi bénázást élőben még nem közvetített a magyar sajtó. Olyan volt, mint egy szűnni nem akaró burleszk: csetlő-boltó figurák vagdosták egymás arcába a tortát, volt, aki direkt a saját pofájába.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a múlt rendszer elitjét támogató erők (az MSZP és az SZDSZ) a rendszerváltás 20. évfordulójára már csak félkegyelműekből állnak.

Hogyan lehetséges, hogy szombaton egy párt még felállva tapsol elnökének, és elsöprő többséggel újraválasztja, majd a következő szombaton lemondatja? Hogyan lehetséges, hogy egy párt elnöke hétfőn a parlamentben csütörtökig ad magának határidőt valamire, majd még vasárnap este is tanakodik a lehetséges forgatókönyveken? Lehetne még kérdezni.

Úristen, ők irányították az országot

A nagy érdeklődésnek, az egyszerű ügynek – kerestek egy embert – és az internetre költözött újságírásnak köszönhetően olyan alapossággal követhettük az eseményeket, mint még egyetlen politikai vitát sem. A tét nagy volt, a kérdést mindenki értette, és a közvetítés annyira percre kész volt, hogy hasonló tájékoztatási forradalmat hozott, mint amikor a CNN élőben közvetítette az első öbölháborút. Eseményeket láttunk már itthon is ennyire közelről követni, de politikai vitát még soha.

Joggal merült fel az aggodalom: ha így intézik, hogy ki lesz a következő miniszterelnök, akkor hogyan jártak el egyéb ügyekben? Ha ebben a kérdésben ennyire képtelenek voltak önmérsékletre, fegyelmezettségre és belátásra, akkor hogyan kormányozták 2002 óta az országot?

Számtalan dolog látszik arra utalni, hogy pontosan ugyanilyen színvonalon. Hirtelen világossá vált, milyen közeg kell ahhoz, hogy alagutat és viaduktot építsenek a síkság fölé, hogy ne legyenek képesek üzembe helyezni egy villamost, hogy építsenek egy hasznavehetetlen gáztárolót, hogy csak néhány furcsa beruházást említsünk.

Felidézhetnénk azt is, hogyan indíthattak polgármesterjelöltnek olyanokat, akik ellen a vádiratot a sajtó már a 2006-os önkormányzati választás előtt pontosan megírta, hogyan nem voltak képesek egy érettségit megszervezni, hogyan képeztek végtelen és nagyon drága aktakötegeket soha meg nem valósuló álmokról. A sor sokáig folytatható.

Az ilyen felkészültségű emberek közelében ráadásul sikeresen érvényesülnek a tolvajok. Könnyen befolyásolható és könnyen összezavarható embereket rá lehet beszélni sok ostobaságra, pláne, ha a nyomulók érdekeltté is teszik őket. A politikai rövidlátásnak ez a legrosszabb következménye.

Régóta nem léteznek

A múlt héten bemutatott produkció nem spontán előadás volt, korántsem egy rosszul sikerült rögtönzés. A főpróbák már 2001 óta tartottak.

2001-ben az MSZP már bemutatott egy „Miniszterelnök-jelöltet keresünk” című darabot. Egy külső ember (szakértő?) jelölése már jelezte, hogy nagy a baj.

Olyan nincs, hogy egy kormányzásra készülő erő nem tud kitermelni egyetlen kormányzásra képes személyt sem. Sőt ha csak egy ilyet tud, már az is baj. Kell legalább három-négy. Miniszterelnök-jelöltet kívülről hozni nem a szakmaiság előtt bemutatott méltányolandó áldozat, hanem szegénységi bizonyítvány. (Bár a szocikkal szimpatizáló sajtó évekig győzködte a közvéleményt ennek ellenkezőjéről.)

A polgári demokráciákban a pártok a kormányzásra készülnek ugyanis. Vagy éppen kormányoznak. A kormányzás lehetősége adja identitásukat. A párttagság, a vezetőség, a fizetett pártalkalmazottak minden gondolatának e körül kell forognia.

Kormányozni egyáltalán nem könnyű. Kellenek hozzá politikai és szakértői készségek egyaránt. Ezeket párhuzamosan kell fejleszteni, vagyis csapatot kell építeni. Ha egy párt nem képes egyetlen (de inkább több) potenciális miniszterelnököt sem kitermelni magából – és mindegy, hogy a belső megosztottság, általános népszerűtlenség vagy a szellemi sivárság miatt –, akkor az alkalmatlan szerepére, nem működik a polgári demokrácia pártjaként.

Ezen a vizsgán az MSZP már 2001-ben megbukott. A kívülről hozott ember a polgári demokrácia logikájából fakadóan alkalmatlan a mutatványra. Ideig-óráig lehet beugró, vagy helyettesítő, de egy ilyen kényszermegoldásra építeni nem lehet.

Nem véletlen, hogy Európa szinte minden kormányfője végigjárta a pártpolitika szamárlétráját, és hosszas versengés közben választódott ki. Ha csak a fiatal demokráciákra tekintünk, mondjuk a visegrádi országok hivatalban lévő miniszterelnökeire, már akkor is egyértelmű a helyzet: a lengyel Donald Tusk a rendszerváltás óta politizál, 1991-ben volt először pártelnök. A cseh Mirek Topolanek 1996-ban lett először felsőházi képviselő. A szlovák Robert Fico úgy alapított 1999-ben új pártot, hogy már tíz éve ismert politikus volt.

Az egyetlen európai kivétel Silvio Berlusconi, aki tényleg a politikán kívülről érkezve nyert először választásokat, de az olasz belpolitikát mégse tekintsük a polgári demokrácia etalonjának. (Nagyon hasonlít viszont az ottani belpolitika a magyarra, nem véletlen az elmúlt hét olajfázása.)

Az is jellemző, hogy ha egy pártban megbuknak a főszereplők, akkor vannak, akik előre lépjenek. Nicolas Sarkozy vagy John McCain főszereplővé válása két okból is tanulságos: mindketten pártjuk belső ellenzékéhez tartoztak, és a fősodor népszerűségvesztésével léphettek előre; de mindketten évtizedek óta politizálták pártjukban.

A magyar baloldal Medgyessy színrelépése óta csak külső emberekre tudott építeni. Gyurcsány Ferenc félállású kampánytanácsadóból lett két és fél év alatt miniszterelnök, majd gyorsan pártelnök.

Az SZDSZ története ebből a szempontból még nyomasztóbb. A párt 2004-ben még gazdasági minisztert sem tudott kiállítani, Gyurcsány találta ki nekik Kóka Jánost. Kóka szinte azt se tudta, hogy mi az az SZDSZ, de három év alatt pártelnök lett (valószínűsíthetően egy kis csalással). Bajnai Gordon és az összes többi múlt heti jelölt e tendencia kicsúcsosodását hozta.

A kívülről jött ember biztos bukó - ezt a mostani ellenzék is megtapasztalhatta. Schmitt Pál, Pelczné Gáll Ildikó és Mikola István egyaránt képtelen volt valódi pozíciót szerezni, erőt képviselni a Fideszben. Mára egyiküknek sincs érdemi belpolitikai szerepe, valószínűleg soha nem is volt nekik. Háttérbe állításuk azonban jelzi, hogy észrevették politikai bábmestereik: a mesterségesen életre keltett Frankenstein-politikusok jó esetben is csak rövid távon hozhatnak sikert.

Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek az ezredforduló óta nem hogy harmad- és másodvonala, de első vonala sincsen. Hatalmukból kirobbanthatatlan, ám egymással marakodó elitjeik vannak, amelyek annyira zártak, hogy képtelenek a fejlődésre és a megújulásra. Ez pedig a rövidlátás következménye, azé a rövidlátásé, ami mára politikai öngyilkosságba kergette ezeket az erőket.

Az MSZP-s élcsapat helyzete abból adódik – ilyen sincs sehol máshol Kelet-Európában –, hogy tisztán az 1989 előtti elit második vonalából épült. E diktatúrában szocializálódott csoport nem ismeri és nem érti a demokratikus politizálás rendszerét, még akkor sem, ha játékszabályait bemagolta, és formailag többé-kevésbé be is tartja. Az SZDSZ-es elit 1994-ben feladta identitását, és azóta az önigazolás posványában tapicskol egyre tehetetlenebbül.

Szó sincs arról, hogy a demokratikus világ többi részén a pártok elitjei feltétlenül okosak, erkölcsösek vagy sokkal demokratikusabb elkötelezettségűek lennének. Nagy részük képes viszont a regenerációra, egy-egy ballépés vagy bukás után (mint a cseh szociáldemokraták, vagy most a brit toryk). Ha nem, akkor előbb-utóbb eltűnnek a süllyesztőben (mint a román Nagy Románia Párt vagy éppen a francia Nemzeti Front).

Kuriózum azonban, hogy egy kormányzásban tapasztalt, teljes politikai oldal jusson menthetetlenül a süllyesztőbe. Az MSZP és az SZDSZ a mostani blamázs után, de egy hosszú folyamat eredményeként várhatóan sohasem lesz már olyan erős mint a 90-es években volt. Megszűnnek, átalakulnak, feldarabolódnak.

Az egzisztenciális para nem lehet az identitás alapja

E harmadik tanulság az első két megállapítással nagyon szorosan összefügg, a fenti két tünet eredője. Az MSZP és az SZDSZ csúfos bukását az hozta, hogy bezárkózott elitjük egyetlen érvényes programja az maradt, hogy mindenáron fenntartsa önmagát.

Fontos jelezni, hogy az ezzel járó törekvések – a hatalom akarása, az érvényesülés és a megmaradása óhaja – egyáltalán nem idegen a polgári demokráciák természetétől. Naná, hogy egy párt a hatalmat akarja, hiszen azért van. E törekvések akkor válnak kórossá, ha olyan alkukra kényszerítik hosszú távon képviselőiket, amelyek politikai identitásuk összes többi sajátosságát érvénytelenítik. Egyszerűbben: akkor van baj, ha a hatalom áhítása önmagáért való és kizárólag személyekhez kötött élet-halál kérdéssé válik.

Ezt a vádat leginkább a mostani legerősebb ellenzéki pártra szokta rásütni a baloldal, tévesen. A Fidesz az egyetlen párt Magyarországon, amelyik nemet mondott nyílt koalíciós ajánlatra, 1990-ben a fővárosi önkormányzatban, 1994-ben a parlamentben. Az akkori hosszú távú stratégia gyümölcse most készül beérni: egyedül kétharmados többsége lehet.

Az elmúlt másfél ciklus katasztrofális kormányzása épp az egzisztenciális para következménye. 2004 őszétől 2006 tavaszáig a Gyurcsány-kormány bevallottan (kiszivárogtatottan) nem végzett érdemi munkát, félve egy esetleges választási vereségtől (vö. „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna” stb.). A vereség a kívülről jött (és itt jön elő a 2. pont problémája) Gyurcsány számára épp olyan politikai véget jelentett volna, mint ami Medgyessy Péternek, az előző külsősnek jutott.

2006 óta pedig ugyanez az egzisztenciális para kényszerítette tétovaságra Gyurcsányt, oka részben a belső megosztottság, részben a nagyon erős külső nyomás volt.

Gyurcsány az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével súlyos egzisztenciális válságba került. (Itt ne taglaljuk, hogy joggal vagy igazságtalanul, mindkettő mellett erős érvek vannak, szerintem egyébként joggal.) A mellette kiálló MSZP és SZDSZ úgyszintén. Innentől kezdve a két párt elitjének és Gyurcsánynak egyetlen feladatra maradhatott energiája: harcolni a túlélésért. Ez pedig politikai programnak nemcsak kevés, de kifejezetten káros is.

A rossz kormányzás fokmérője: Magyarország ciki lett

Nyilván lehet vitatkozgatni, hogy ez vagy az a kormányzati intézkedés milyen hatással volt Magyarországra. Ha egyszerűen akarunk a végére járni, hogy mi lett a Gyurcsány-kormányok országlásának eredménye, akkor külföldi véleményeket kell meghallgatnunk. Sajnos, ez rendkívül kínos tapasztalat. Ha megnézzük a külföldi sajtót, akkor egyre gyakrabban ütközhetünk olyan élvezettel borzongó cikkekbe, mint amelyek Vladimir Meciar Szlovákiájáról szóltak a 90-es években.

Tavaly nyáron egy hetet töltöttem EU-s országok újságíróival egy ukrajnai tanulmányúton, én voltam az egyetlen magyar. Többségük külpolitikával foglalkozott, és úgy kérdeztek a magyarországi helyzetről, mint amikor tettetett empátiával kérdeznek valakit a szifiliszes rokonáról. A helyzet azóta súlyosbodott, ezt személyes élményeim és ismerőseim tapasztalatai is megerősítették. Hazudós miniszterelnök, tankkal vonuló tüntetők, rendőri túlkapások, vicces népszavazás, pogromok és Európa legostobább gazdaságpolitikája – ezzel azonosítják mostanában az országot.

Mindennek komoly belső következményei is lettek. A szomszédok relatív sikerei az elmúlt években kijózanítóan érvénytelenítették az egyik legfontosabb magyar mítoszt, a jobb- és baloldali elkötelezettségtől független fontos indentitásképző erőt, a kultúrfölényt. A Horthy-rendszerben hivatalos állami program lett, hogy elhitessék az itt élőkkel: okosabbak és nemesebbek mint a körüllakók. A Kádár-rendszer kevésbé nyíltan, de ugyanezt a propagandát erősítette – lásd: a „legvidámabb barakk”. Az egyik morális-etnikai, a másik gazdasági-kulturális alapon sulykolta e fölényt, rendkívül sikeresen.

Az elmúlt évek lemaradása hetven év jól rögzült reflexeit kezdték erodálni. Ezt a korábban megalázott szomszédok pedig tombolva ki is használják, és ahol csak lehetőségük van rá, megalázzák a magyar diplomáciát. 2009-ben eddig kitörő sikerrel.

A gyurcsányi végső érv kritikája személyes sebnyalogatással

Gyurcsány Ferenc kedvenc válasza a provokatív kérdésekre, hogy „miért, a másik oldal jobb volna?”. Legutóbbi parlamenti beszédében, de számtalan interjúban igyekezte összezavarni ezzel az őt faggatókat, például engem is. Rövid távon a taktika nagyon jó, hiszen egy magára adó újságíró nem tarthat kortesbeszédet valamelyik politikai oldal mellett interjú közben.

Azt válaszoltam, hogy „bocsánat, de ebbe az utcába azért nem akarunk bemenni, mert nem egy Fidesz–MSZP-vitát szeretnénk szimulálni, és nem szeretnénk a Fidesz ügyvédjének szerepébe sem kerülni”. Amire azt reagálta, hogy „tehát nem tudnak ellenérvet, értem”.

Sokat kritizált helyzet volt, nem biztos, hogy a legjobbat válaszoltam, bár kétségeim vannak, hogy helyes-e egy miniszterelnöknek azt mondani, hogy „itt én kérdezek”. A miniszterelnök semmiképpen sem szent, de mégiscsak az ország legfontosabb intézménye, méltósága van.

A lényeg azonban az, hogy a visszakérdezés, a Gyurcsány-kormány és az őt támogatók legjellemzőbb végső érve, nem érvényes védekezés. Egyrészt nem tudhatjuk a választ, hiszen nem az ellenzék van kormányon. Másrészről még ha az is volna a válasz, hogy „nem, a másik oldal sem jobb, sőt sokkal rosszabb”, ez akkor sem javítja, nem menti fel a kormány pocsék teljesítményét. Az mégsem politikai identitás, hogy a csatornában én vagyok a legkeményebb szardarab.

A jó kormányzás nem önmagáért való, mert miközben természetszerűen védi önmaga hatalmát, van célja és iránya is, ami elég fontos ahhoz, hogy egy ponton túl vállalja a hatalom elvesztésének kockázatát. A polgári demokráciában a hatalom előbb vagy utóbb elveszik ugyanis. Mindenképp. Ebbe pedig egy demokratának bele kell nyugodnia.