Tóth Tibi segge az adatvédelem tükrében

Ha lemaradtak volna róla, bár nem hinném: Tóth Tibi segge a múlt héten szárnyas mémként száguldott át a webkettőn, nem kímélve se Facebookot, se Tumblrt, se Twittert. Tóth Tibi segge (pontosabban segge vágása, idegen eredetű műszóval: ass crack) mindössze fél órát töltött az interneten, és mégis webművészeti alkotások sorát ihlette, olyan nagyságok közé emelve gazdáját, mint a török Mahir, a saját nevelésű Tourist Guy vagy másik háztáji webmémünk, a jó Szalacsi Sándor.

Hogyan történhetett? Úgy történt, hogy Tóth Tibi fondorlatos módon szert tett egy fotóra, amely saját főnökének segge vágását ábrázolta, majd – élve a webkettő által nyújtott azonnaliság, megoszthatóság lehetőségével – egy határozott mozdulattal közzé tette a szóban forgó segget. Volt is nagy vigalom meg hejehuja, egészen addig, amíg Tibi rá nem jött: lehet, hogy hibázott, amiért ebben a képlékeny gazdasági helyzetben nem lehet neki szemrehányást tenni. Hogy jóvá tegye a jóvátehetetlent, mintegy kárpótlásként gyorsan kiposztolta saját segge vágását, mondván, hogy 30 percig vezekel, aztán majd leszedi, mintha mi sem történt volna.

ROTFLMAO.

Hiába tüntette el Tibi a nyomokat maga után, a gonosz seggvágás, mint az előre kiszámítható volt, a Streisand-effektusnak megfelelően önálló életre kelt, posztok, reposztok, reblogok és re-retwitek sorát indította el, és Tibi, aki átlagemberként feküdt le este, akinek addig a sarki hentes, ha köszönt talán, reggel az új média újdonsült sztárjaként ébredt. A seggével együtt.

Nyilván levonták már a következtetést: nem posztolunk ki semmit, még fél órára sem, amiről nem akarjuk, hogy kontrollálatlanul, futótűzként száguldjon végig a neten. De az ügynek vannak ennél átfogóbb vonatkozásai is, amelyek közül a legfontosabb, hogy személyes adatnak minősül-e a segg. Ha ugyanis Tibi berágna, és bíróságra vinné az ügyet, felperesként joggal érvelhetne azzal, hogy segge, pontosabban a segge vágása olyan egyedi jegyeket hordoz, amelyekből könnyen kideríthető személyazonossága, következtetni lehet szexuális preferenciáira, etnikai hovatartozására vagy akár politikai nézeteire. Márpedig aki személyes adatot jogosulatlanul kezel, például közzétesz, bűncselekményt követ el. Mostani törvényeink szerint minden népművészt, aki kiposztolta, újramontázsolta, megzenésítette Tóth Tibi seggét, évekre börtönbe lehetne küldeni. Személyes adat tudni illik csak az érintett beleegyezésével kezelhető. Kértek engedélyt? Nem kértek. Mindegy, majd a börtönben lesz idejük gondolkodni rajta.

Ne röhögjenek. Nyilvánvaló, hogy az érvényes adatvédelmi szabályozás pontosan annyira életszerű, mint azok a legendás brit törvények, amelyek valamikor a középkorban születtek, és elfelejtették őket eltörölni (a terhes nők oda pisilnek, ahová csak akarnak; a 14 éven felülieknek kötelező a napi két óra íjászat; pestises nem ülhet taxiba, ilyesmi). Az adatvédelmi törvények annak idején elsősorban az állam hatalmának korlátozására születtek, mert ki másnak lett volna akár csak húsz éve is apparátusa, ideje, pénze és szándéka arra, hogy tömeges mennyiségben gyűjtsön adatokat, ha nem az államnak? Most viszont, hogy a veszett kutyák is kamerás mobillal rohangálnak, most már nem is az állam a legnagyobb ellenség, hanem mi magunk: nézzék meg a Flickren, mit hozott össze seggvágás-ügyben a lelkes webkettes közösség, és döntsék el, jó lenne-e, ha minden seggtulajdonos a bíróságra rohanna börtönbe záratni azt is, aki lefotózta, meg azt is, aki kitette a képet a netre.

A Flickrre az elmúlt néhány évben összesen több mint 3,5 milliárd fotót töltöttek fel, a Facebookra úgy tízmilliárdot. Hány képfeltöltő rendelkezik vajon a fotókon szereplő érintettek írásos hozzájárulásával, vagy akár csak szóbelivel? Hét? Nyolc? Lehet, hogy nyolc. Na de milyen törvény az, amit 15 milliárd esetből hétben tartanak be? Vagy nyolcban?

Mielőtt lezáratnák az Andrássy utat a Bajcsytól egészen a Hősök teréig, és fáklyás-kerékpáros-fehér szegfűs tüntetést szerveznének a hatályos törvény eltörléséért, vegyék figyelembe, hogy az adatvédelmi törvény fontos törvény, alapvető emberi jogról rendelkezik. Ha az elméletben nem hisznek, a gyakorlatban majd akkor tetszenek erről meggyőződni, amikor anyjuk, apjuk, papjuk, szerelmük vagy potenciális munkaadójuk megtalálja piros szemű, hányásban fetrengő portréjukat az interweben, és nagyon ki lesz akadva. Akkor majd szaladgálni tetszenek fűhöz-fához, rendőrségre, bíróságra, de akkor már késő lesz, mert addigra a fotó önálló életre kel, és elveszítik fölötte az ellenőrzést, ahogy Tóth Tibi is elveszítette azt a saját segge fölött.

A személyes adatok védelme fölött Magyarországon adatvédelmi biztos őrködik. Jóri Andrásnak, az Isten áldja a munkásságát, nincs egyszerű dolga, és nemcsak azért nincs, mert az olyan cégek például, mint a Google, egészen sajátosan értelmezik az adatvédelmet, és gondolkodás nélkül lefényképeznek mindent, ami az útjukba akad. Hanem azért sincs könnyű dolga, mert olyan, józan ésszel védhetetlen személyes adatokat kell védelmeznie az életszerűtlen, bár jó szándékú törvény alapján, mint az intézkedő rendőrök arca, vagy a tilosban parkoló autósok rendszáma. A nyilvános helyen közfeladatot végző rendőrök sorra vetetik le azokat a képeket a netről, amelyek őket nyilvános helyen közfeladatuk végzése közben mutatják be, ami egész egyszerűen nevetséges; a tilosban parkoló autósok között meg van olyan, aki egy egész épületet perel, mert üres óráiban kitriangulálta, hogy csakis annak egyik ablakából készülhetett az a szupersportautóját tilosban ábrázoló fotó. Ez is röhej. De mi a megoldás?

Lawrence Lessig ismert kiberjogász már rég megmondta, hogy ebben az interwebes korban a kód a törvény, vagyis a szabályok nem a Btk.-ban meg a Ptk.-ban, hanem a szoftverekben vannak leírva, és nem a Parlamentben készülnek, hanem programozói irodákban, lábszagban, pizzagőzben. Bármilyen meglepő, ez a tétel Tóth Tibi seggére is vonatkozik. Húsz évvel ezelőtt ha bárki meglátja Tóth Tibi seggét, elszörnyülködik, esetleg elmeséli a kocsmában, jót röhögnek a haverok, másnapra elfelejtik, megy az élet tovább. Esetleg készít róla egy elmosódott képet a Pajtás fényképezőgépével, azt kiteszi a faliújságra, jót röhögnek a haverok, a Tibi este titokban leszedi, másnapra elfelejtik, megy az élet tovább.

A kód, az a kód, amely ezt a mostani életünket meghatározza, azonban úgy van megírva, hogy a kopipészt csak egy mozdulat, a reblog két mozdulat, a remix meg három. Nem lehet csak úgy eltüntetni valamit a sötétben: ez a kód nem felejt, ebből a szempontból tehát embertelen, könyörtelen.

Viktor Mayer-Schönberger professzornak, aki éppen Szingapúrban tanít, most jelent meg egy könyve, az a címe, hogy Delete: The Virtue of Forgetting in the Digital Age (Törlés: A felejtés erénye a digitális korban.) Azt fejtegeti benne, hogy régen, mit régen, hosszú évezredeken át egészen a múlt század kilencvenes éveiig működött a „társas felejtés” intézménye, ami jótékony fátyollal takarta be az olyan kínos eseményeket, mint például Tóth Tibi seggének villanása. A ma használatos szoftvereket azonban úgy tervezték, hogy soha ne felejtsenek, és a megbocsátó amnézia, amely évezredeken át működött, ma már emlék csupán. A megoldás a professzor szerint a felejteni képes, mondhatni humánus szoftver, amire már van is példa: a Drop.io-n például be lehet állítani, hogy egy feltöltött fájl egy éven, egy hónapon, vagy akár néhány órán belül tűnjön el, esetleg akkor, ha adott számú látogató megtekintette. Lehet, hogy ez a megoldás.

De amíg ez a megoldás el nem terjed, és amíg a törvényeink köszönő viszonyban sincsenek a kóddal, addig csak abban bízhatunk, hogy mindenkinek lesz egy kis önuralma, és jól meggondolja, mi a fontosabb: fél óra olcsó népszerűség a Facebookon, illetve egy jó állás, vagy egy életre szóló boldog párkapcsolat. Tudjunk nemet mondani a bulikban kamerás mobillal garázdálkodó keselyűknek! Egyenruhában nyilvános helyen ne verjünk embert! Ferrari 599 GTB-vel ne parkoljunk a járdára, mert szétütjük a felnit! És ami a lényeg, lecsúszott gatyás ass crack-es képeket csak akkor posztoljunk ki magunkról, ha tudjuk, hogy nagyon jó a seggünk.