Nem sírok a Suezért

Nemcsak Magyarországon ellentmondásos fejlemény a multinacionális óriásvállalatok megjelenése a víziközmű- és csatornavállalatokban: a vízszolgáltatás – és általában a közszolgáltatások – privatizációja sehol a világon nem fáklyásmenet. Történelmileg a víziközművek közösségi tulajdonban működtek egészen a huszadik század végéig, a csapvíz mint termék és piac relatíve új fejlemény. A vezetékes vízszolgáltatás ugyanis olyan természetes monopólium, amelynek gazdasági okból nem maradhat fenn versenytársa, vagyis nem tud legalább két konkurens szolgáltató vetélkedni ugyanazon a piacon.

A víziközművek privatizációja mögött tehát nem a piaci verseny beindításának szándéka áll, hanem az a piacpárti fundamentalista vélelem, hogy a magánszféra a monopolszolgáltatást is költséghatékonyabban működteti, mint az állami vagy önkormányzati tulajdonos. A Világbank és a Nemzetközi Valutalap – legalábbis a nyilvánosan hangoztatott érvek szerint – ebből a dogmatikus megfontolásból szabja feltételül egyebek mellett a víziközművek privatizációját a bajba jutott országoknak nyújtandó strukturális hitelekért.

Csakhogy ezt a megfontolást a gyakorlat nem igazolja: a vízművek privatizációja általában nem vezet olyan eredményre, mint például a távközlési szolgáltatásoké, ahol valódi piaci versenyt, vagyis jobb szolgáltatásokat, olcsóbb árakat és az ügyfelekért vetélkedő szolgáltatókat hozott a liberalizáció. A vízszolgáltatás nem versenypálya, és a vízmű-privatizáció számos fiaskója bizonyítja, hogy piaci verseny híján a magánkézbe került közszolgáltatás sem működik hatékonyabban, mint az állami vagy önkormányzati. Az eredmény inkább fordított.

Először a legnagyobb, ma már az egész világon terjeszkedő vízmultik szülőhazájában, Franciaországban kezdték privatizálni az önkormányzati tulajdonban lévő vízszolgáltatókat: 1984-ben Párizsban huszonöt évre szóló koncessziót kapott – a Szajna jobb és bal partjára – a Veolia és a Suez. A kísérlet idén, a koncesszió lejártával azzal zárul, hogy a francia főváros nem hosszabbítja meg a multik szerződését, és viszaveszi önkormányzati tulajdonba a vízművállalatokat, mert a vízdíjak az országos átlag duplájával emelkedtek, a beruházások viszont kevésbé látványosak a magáncégek szolgáltatási területén.

Szintén a Suez volt a főszereplője a grenoble-i vízműbotránynak, ahol a polgármester eurómilliókkal való megvesztegetésével jutott koncesszióhoz az óriásvállalat, és az is bebizonyosodott, hogy kreatív túlszámlázással évekig átverték a fogyasztókat 1990 és 1998 között. A város ezután szerződést bontott, és ismét köztulajdonba vette a vízművet, a korrupt polgármestert lesittelték, a vízdíjak pedig jelentősen csökkentek a multi kirúgása után.

Angliában tőkeigényes beruházásokra hivatkozva 1989-ben tíz regionális szolgáltató kialakításával privatizálták a vízügyet, 25 évre szóló magánmonopóliumok jöttek létre a vízszolgáltatás és a víztisztítás területén. A vízdíjak ezután drasztikusan emelkedtek, és társadalmi felháborodást váltott ki az is, hogy a szolgáltatók hátralékosok tízezreinél zárták el a vizet, illetve pénzbedobós vízórákat telepítettek a notórius nemfizetőknél. Ennek hatására az éjjeliedények utcára ürítésének szép középkori szokása is újraéledt bizonyos helyeken.

A csapvíz minősége leromlott Angliában, és tíz év alatt kétszázhatvanszor bírságolták meg a magánmonopóliumokat a szennyvizek nem megfelelő kezelése miatt. A Daily Mail 1994-es cikke szerint a monopolhelyzetbe segített regionális vízszolgáltatók „az angol történelem legnagyobb legális rablását hajtották végre” a brit vízmű-privatizáció után.

Míg az Európai Unióban fogyasztóvédelmi és környezetvédelmi problémákat okoz, és korrupciós botrányok szegélyezik a vízmű-privatizációt, a harmadik világ országaiban a következmények néhol tragikusak. A leghíresebb eset a 2000-es bolíviai vízháború, ahol halálos áldozatokat is követelő zavargások törtek ki, miután egy nagyváros vízellátását privatizáló multi az égbe emelte a vízdíjat, és a koncessziós szerződés értelmében még az esővíz gyűjtését is megtiltotta a nyomornegyedek lakóinak. Ebben a konfliktusban vált népszerűvé a jelenlegi elnök, Evo Morales, aki szakszervezeti vezetőként utcára vitte az embereket.

A vízmultik az elmúlt években Magyarországon is megjelentek, és kisebb-nagyobb tulajdonrészeket szereztek számos korábban tisztán önkormányzati tulajdonú vízműtársaságban. Terjeszkedésük néhol korrupciógyanús körülmények között zajlott, például az akkor szocialista vezetésű Érden, ahol zárt tenderen, az egyetlen versenytárs kizárása után szerzett üzletrészt a regionális víziközmű-társaságban a Veolia. A helyi ellenzék szerint a versenyeztetés nélküli eladás érdekében Keller László egykori közpénzügyi államtitkár lobbizott a térség polgármestereinél.

Az ellenzék gyanúja szerint az angol típusú víziközmű-privatizáció irányába indult meg a Bajnai-kormány, amikor idén tavasszal a regionális víziközmű-társaságok átszervezéséről határozott a nemzeti vagyonkezelő. Oszkó Péter pénzügyminiszter korábban éppen annak az ügyvédi irodának az egyik vezetője volt, amelyik koncessziós modellt dolgozott ki a regionális víziközművek privatizációjára. A magánosítás folyamatát vagyonkezelésbe adással kezdték volna meg, de az ellenzék hangos tiltakozása miatt ez egyelőre elmaradt.

Magyarországon a csapvíz Békés megyében a legolcsóbb, ahol a tisztán önkormányzati tulajdonú vízművállalat átlagosan 187 forintot szed be egy köbméterért. Pécsen a legdrágább, ahol a több mint tíz éve a Suez által irányított szolgáltatónál 638 forintba kerül ugyanez. A város vízművállalatát a Sueztől erőszakkal visszafoglaló pécsi önkormányzat szerint a menedzsmentjogokat birtokló francia gyökerű multi terjeszkedésre használta a profitot, leányvállalatán keresztül tizenhét más település vízművállalataiban vásárolt tulajdonrészeket, és közben a pécsi vízmű rovására jelentősen el is adósodott.

Valószínűleg nem tévednek nagyot, akik a leendő Fidesz-kormány próbaüzemének látják a pécsi akciót. Fideszes szakpolitikusok – Fónagy János és Bencsik János – többször világossá tették, hogy pártjuk ellenzi a közszolgáltatások privatizációját, és hogy szerintük a természetes monopóliumokat közösségi tulajdonban kell tartani. Munkacsoportokat is létrehozott a Fidesz a föld-, a víz- és az erdővagyon privatizációjával kapcsolatos ügyletek vizsgálatára, és azt is megmondták előre, hogy kormányra kerülve fel fogják bontani a kifogásolható szerződéseket.

Jól mondja Bajnai miniszterelnök, hogy precedensértékű a pécsi vízműháború, de az nem biztos, hogy a fogyasztókra nézve veszélyes ez a precedens. A pécsi módszer nem szerencsés, de az iránnyal nincs semmi baj. A nagy kiárusításnak nemsokára vége lesz.

A cikket itt lehet kommentálni