A milliárdosok visszavágnak – a milliomosok őszinte sajnálatára

Amikor 2004–2005 fordulóján győzött Ukrajnában az úgynevezett narancsos forradalom – ahogy Romániában vita tárgya máig, hogy kell definiálni 1989 decemberét, úgy eggyel északabbra is van min morfondírozni –, több fontos dolgot feltételezhettünk. Elsősorban természetesen azt, hogy rendszert váltani olyan országokban is tudhatnak, amelyekről nem gondoltuk volna. Utólag nem kunszt arról okoskodni, hogy az egészet az amerikaiak találták ki, és hogy ők is finanszíroztak mindent, a sátraktól a horilkán át a Majdanon fellépő popzenészek gázsijáig, de ez mellékes. Mindegy, mennyi tengerentúli pénz volt a buliban. A lényeg, hogy a harcra az embereknek volt szükségük. Nélkülük hiába kapartak volna az amerikaiak.

Az emberek érezték úgy, hogy elegük van a keleti oligarchákból, a magyar aggyal felfoghatatlan korrupcióból, a kilóra-dekára vásárolt szavazatokból, a politikai-gazdasági káoszból. 2005 elején sok tízmillió ukrán jutott el az eufóriáig. Úgy érezhették, nemcsak a politika lehet más, hanem minden.

Aztán a forradalom szétfolyt. Akiket csaláson kaptak és legyőztek, nem takarodtak el. Az elszámoltatás fel sem merült, a bukottak maradhattak, ahol voltak, a frontok elmosódtak. Apránként kiderült, a narancsosok és a kékek között bőven van átjárás.

Megszületett a forradalmi napok történetének új olvasata is. Kiderült: nem a demokraták verték meg az antidemokratákat. Nem a jobbosok a balosokat. Nem a Nyugat-barátok az oroszbarátokat. Nem a törvény hívei a maffiózókat. Csak a milliomosok a milliárdosokat.

Felesleges végigvenni az elmúlt évek fordulatait. Egyvalami érdekes: bár a politika minden szintjén folyamatosan zajlottak az egyezkedések, és összekeveredett szinte mindenki mindenkivel, Ukrajna kettéosztott maradt. Az árok a Dnyepernél van. Ahogy egykor, most is nyugaton szavaztak az ukránokra, keleten az oroszokra. Kárpátalját leszámítva. Kárpátalja sziget: a nyugati megyék közül csak itt kapott mind a két fordulóban értékelhető mennyiségű szavazatot Viktor Janukovics, az első körben többet, mint Julija Timosenko.

Viktor Janukoviccsal hajszálpontosan, név szerint azok győztek, akik öt éve buktak. Mégsem jut eszébe senkinek, hogy ez ellenforradalom. Julija Timosenko erőlködik, de egy idő után abbahagyja. Nem kell tartania semmitől. Ahogy akkor nem bántották a veszteseket, most sem fogják piszkálni őket. A szerepeket leosztották, a territóriumokat körbevizelték, mindenki tisztában van az érdekeivel és a lehetőségeivel.

Meglepetés lenne, ha az újak nemcsak a hatalmi pozíciókat, a vagyont is újra akarnák osztani. Minek? A milliomosok helyzete az elmúlt években javult, de nagy falatokat kiharapni már nem tudtak. A milliárdosoknak meg annyi kell, hogy békén hagyják őket, ezt eddig is megkapták, ezután még inkább nyugodtak lehetnek.

Az emberük a helyén van. És hogy mire kell számítani Viktor Janukovicstól, a Csehov és genocidium-szakértőtől, akit egy George W. Bushnál tudományos számítások szerint tízszer szerényebb képességű figuraként kell elképzelnünk? Szinte semmire.

Ukrajna olyan lesz, amilyen eddig volt. Európai mércével mérve szegény, korlátozottan demokratikus állam – a demokratikus vívmányok kiteljesedéséről Barack Obamán kívül más mostanában nem hallott –, amelynek nincs múltja, jelene, és a jövőjében sem lehet biztos. Olyan sem tud lenni, mint Oroszország, Putyinja és olaja sincs hozzá.

Lehet, hogy ezentúl több orosz pénz kerül be az országba, és ez segít. Lehet, hogy az oroszok kicsit megnyirbált jogainak visszaállítása a velük egy kalap alatt szívatott kárpátaljai magyaroknak is hoz valamit. Lehet, hogy nem lesznek gázháborúk minden szilveszterkor.

Ennyi, ami számít. Egyszer, egy rövid történelmi pillanatban Ukrajna fontos, izgalmas helynek tűnt. Többé nem lesz az, felejtsük el.