Emma
3 °C
10 °C

Aljosa, a tallinni turul

2008.08.17. 07:35
 

Nem Magyarország az egyetlen hely a posztkommunista régióban, ahol második világháborús emlékművek miatt esnek egymásnak jóval később született emberek. Észtországban letagadhatatlan etnikai dimenziója is van az acsarkodásnak: az észt nemzetiségűek nagy- és dédapái jórészt a Waffen-SS, míg a lakosság közel egyharmadát kitevő orosz ajkúak felmenői inkább a Vörös Hadsereg kötelékében harcoltak annak idején – persze ellenpéldák és kivételek is bőven akadtak mindkét oldalon.

A rendszerváltás után – hozzánk hasonlóan – parttalan kommunistázásban és fasisztázásban manifesztálódott a szovjethatalom évtizedei alatt szőnyeg alá söpört történelmi szembenállás. Emlékműveken veszekedtek, tavaly zavarogtak is, de ott nem az észt nacionalisták csinálták a fesztivált, hanem a kommunista emlékművét sztároló és féltő orosz ajkú kisebbség balhézott. Minden fordítva történt ugyanúgy.

Észtországban ugyanis – velünk ellentétben – nem a posztkommunista (az ő felfogásuk szerint: kollaboráns) elit lett a rendszerváltás nyertese. Jelenleg neoliberális-neokonzervatív-szociáldemokrata kormány vezeti a mindössze 1,3 millió lakosú országot, a szociálliberálisok és a zöldek ellenzékben vannak, a lakosság közel egyharmadát kitevő orosz ajkú kisebbséget pedig – részben a diszkriminatív állampolgársági törvény miatt – csak parlamenten kívüli pártok képviselik.

(Az észt kormány – a magyarral ellentétben – kőkeményen elítélte az oroszok minapi grúziai hadjáratát, és segítséget ajánlott a kaukázusi ország informatikai infrastruktúráját ért cybertámadások elhárítására. A grúz internetet ért szervertúlterheléses támadások ugyanis kísértetiesen emlékeztetnek arra, ami az észt internettel történt a tavalyi emlékműkrízis idején. Az észt kormány nem engedte meg, hogy az Északi Áramlat gázvezeték nyomvonalát átvezessék az észt felségvizeken, Gyurcsány elsőként írt alá a Déli Áramlatra...)

A Tallini-öböl partján, az észt főváros legszebb részén álló Maarjamäe-palota a 19. században orosz arisztokraták, köztük a cár rokonainak üdülőhelye volt, a közeli Szentpétervárról jártak ide nyaralni. A bolsevik forradalom után az életben maradt orosz nemesek Nyugat-Európába emigráltak, a tallinni palotából nagyköveti rezidencia, majd étterem, a világháborúban az észt légierő főhadiszállása, utána lepusztult szovjet kaszárnya lett. 1975 óta az Észt Történelmi Múzeum egyik kiállítóhelye.

Sztálin a sárban a múzeum hátsó udvarán

A szépen helyreállított épület mögött, a magasra nőtt gazban a kommunista diktatúra idején emelt, a rendszerváltás után egytől egyig eltávolított emlékművek hevernek szanaszét. Megannyi ismerős arc: sok Lenin mindenféle méretben, egy Sztálin és további mellékszereplők egymás hegyén-hátán összehordva. Nem olvasztották be őket, de hivatalosan kiállítva sincsenek, a hevenyészett lerakat helyét csak bennfentesek ismerik. Észtországban a többség számára a szovjet tagköztársasági múlt ma egyszerűen ciki.

A tavalyi zavargások közvetlen kiváltó okát, a „felszabadító Vörös Hadsereg” hősi halottjainak dedikált, 1947-ben felavatott emlékművet, az ismeretlen vöröskatonát ábrázoló, két méter magas bronzszobrot azonban hiába keressük a Maarjamäe-palota hátsó kertjében enyésző gyűjteményben.

Az Aljosa, a bronzkatona becenevű alkotást – melyet jelentős internetes kultusz is övez – ma is virágtenger borítja a tallinni katonai temetőben, ahová további összecsapásoktól tartva tavaly költöztették ki a városközpontból. Aljosa ugyanis hatvanévesen a zavargások előtti években az orosz ajkú lakosság zarándokhelyévé, oroszbarát demonstrációk állandó színhelyévé, majd az egyre terebélyesedő kultuszt rosszalló észtek ellentüntetéseinek célpontjává, egyszóval jelentős feszültségforrássá vált.

Aljosa ma is rendkívül népszerű

Észtországban a „felszabadulásnak” még a magyarországinál is szélsőségesebb két olvasata él egymás mellett. Az 1918-ban kikiáltott, első függetlenségi háborúját a következő két évben éppen az akkor még legyőzhető Vörös Hadsereg ellen megvívó balti köztársaságot a baltikumot szovjet és német érdekszférákra osztó Molotov–Ribbentrop-paktum után, 1940-ben megszállta a Szovjetunió.

A megszállás után az ország korábbi politikai és katonai vezetőit rövid úton kivégezték, tízezreket deportáltak Szibériába, a temetőket feldúlták, a nemzeti emlékműveket lerombolták, a választásokat elcsalták, az embereket megfélemlítették, elszabadult a legsötétebb vörös terror.

Az észtek ezután felszabadulásként élték meg a Szovjetuniót lerohanó Wehrmacht bevonulását 1941-ben, a németek azonban a várakozásokkal ellentétben nem állították helyre az ország függetlenségét, hanem beolvasztották szerzeményüket a Harmadik Birodalomba, kiirtották a zsidókat, és a horogkeresztes zászlóra cserélték a kék-fekete-fehér sávos észt nemzeti lobogót. Ezért sokan, akik nem szimpatizáltak a nácikkal, Finnországba menekültek, és a finnek oldalán harcoltak az ősellenség Szovjetunió ellen.

Az észtek jó harcosok: az otthon maradottakat a németek külön Waffen-SS-hadosztályba sorozták, amely legendásan teljesített a szovjet frontokon. A nürnbergi törvényszék döntésének értelmében ők nem háborús bűnösök, mert sorozás útján, nem önkéntesként kerültek a fasiszta erőszakszervezet kötelékébe.

Az észt katonák egy része 1945 után sem tette le a fegyvert, az észt, lett és litván „erdei fivérek” gerillamozgalom tagjai – az angol, a svéd és az amerikai titkosszolgálatok támogatásával – az erdőségekben bujkálva, partizánként harcoltak tovább a megszállók ellen. A legenda szerint az utolsó ellenálló 1978-ban inkább öngyilkosságot követett el, mintsem megadja magát az őt üldöző KGB-ügynököknek.

Ennek fényében nem meglepő, hogy a rendszerváltás után a veteránok emlékművet állítottak a Waffen-SS észt hadosztályában harcoló katonáknak is: a 2002-ben, a Pärnu nevű tengerparti üdülőhelyen leleplezett, világháborús német egyenruhát viselő észt katonát ábrázoló, „az 1940–45 között a bolsevizmus ellen, és Észtország függetlenségért harcoló észt katonáknak” dedikált szobrot az akkori miniszterelnök – a belföldi és nemzetközi felháborodás hatására – kilenc nap alatt eltávolíttatta a közterületről.

A Waffen-SS-emlékműnek kétszer kellett költöznie

A veteránok 2004-ben újra bepróbálkoztak vele Lihula város temetőjében, de ott is csak két hétig állhatott. Végül egy a második világháborús észt szerepvállalásra specializálódott, Tallinn környéki magánmúzeumban kaphatott csak helyet, ott ma is látogatható.

A Szovjetunió 1944-ben visszafoglalta a németektől, és tagköztársaságként annektálta Észtországot, újabb tízezreket deportáltak. Az 1947-ben emelt bronzkatona helyén eredetileg egy másik szovjet emlékmű állt, amelyet 1946-ban „bosszúból a lerombolt észt emlékművekért” két tizenöt éves észt fiú felrobbantott. A szovjetek mindkét gyereket Szibériába küldték, ahonnan soha nem kerültek elő.

Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, a  bronz „vöröskatona” arcát Enn Roos észt szobrászművész hivatalosan egy fiatal munkásról, valójában azonban az 1936-ban olimpiai aranyérmes észt birkózóról, Kristjan Palusaluról mintázta, aki a világháború alatt dezertált a Vörös Hadseregből, és a finnekhez átállva harcolt ellene.

Palusalu titokban állt modellt

Az észtek ennek ellenére sem bírták megkedvelni Aljosát, de a többi kommunista mementóval ellentétben ennek emlékműnek az eltávolítása egészen 2007-ig fel sem merült, csak miután a lakosság közel egyharmadát adó „orosz ajkúak”, a második világháború után a Szovjetunió területéről bevándorolt nem észt nemzetiségűek oroszok, ukránok, beloruszok stb. felfedezték maguknak a bronzkatonát.

Az orosz ajkú kisebbség egy része ugyanis enyhén szólva furcsa közjogi helyzetben, állampolgárság nélkül él Észtországban: a rendszerváltás után az ország parlamentje a világháború előtti állampolgársági törvény mintájára a magyarral elvileg rokon, de mindenképpen nehéz észt nyelv ismeretéhez kötötte az állampolgárságot és a szavazójogot, és ezt a feltételt sokan, noha évtizedek óta élnek ott, még ma sem tudják teljesíteni.

A szociális ellátórendszerekből ugyanakkor nem zárták ki a „szürke útleveleseket”, és bár Oroszország visszatelepülési programot hirdetett számukra, az észt állam még így is jobb körülményeket biztosít nekik az orosz ajánlatnál, ezért szinte mindegyikük maradt.

Éjjel-nappal őrizték Aljosát

A Vörös Hadsereg veteránjai május 9-én ünneplik a fasizmus feletti győzelem napját, és – jóval a rendszerváltás után kezdődően – a szovjet egyenruhába öltözött, kitüntetéseik súlya alatt roskadozó egykori vöröskatonákkal az élen évről évre több orosz ajkú észtországi lakos gyűlt össze a tallinni bronzkatonánál szovjet és orosz lobogók alatt ezen a napon, virágtengerbe borítva a szobrot, időnként Oroszországot éltetve.

A győzelem napi felvonulások egyre inkább oroszbarát és a kommunizmus iránti nosztalgiát kifejező demonstrációk képét öltötték, ami irritálni kezdte a szoborban a szovjet megszállás és diktatúra jelképét felfedező észteket: néhányszor vörös festékkel öntötték le Aljosát, 2006-ban már szögesdrótból font koszorúkkal, a Gulágra emlékeztető transzparensekkel és észt nemzeti lobogókkal felszerelkezett ellentüntetők jelentek meg az orosz ajkúak ünnepén, és a rendőrségnek közbe kellett lépnie.

A hatóságok 2007 tavaszán – a további attrocitások elkerülése végett – kordonnal vették körbe az emlékművet, ami végtelenül felbőszítette az orosz ajkúakat. A tüntetések állandósultak, majd amikor elterjedt a hír, hogy lebontják a bronzkatonát, zavargások törtek ki, és a tiltakozók szabályosan szétverték Tallinn belvárosát: kirakatokat zúztak be, üzleteket fosztottak ki. Egy tüntetőt tisztázatlan körülmények között halálra késeltek, a rendőrség könnygázzal és gumilövedékkel sem tudta megfékezni a randalírt.

Oszlatnak az emlékmű körüli kordonnál 2007 áprilisában

Az észt kormány csak a zavargások második napján, 2007. április 27-én döntött a szobor – és az alatta elföldelt vöröskatonák földi maradványainak – áthelyezéséről, május 9-én azonban Aljosát már az új helyén, a belvárostól biztonságos távolságban lévő katonai temetőben ünnepelhették az orosz ajkúak.

A szobor eltávolításának napján szervertúlterheléses támadások indultak az európai viszonylatban is nagyon fejlettnek számító észt informatikai infrastruktúra, a parlament, a kormányzat, a pártok, a bankok és a hírportálok szerverei ellen. Néhány nagy látogatottságú webszájtot – például a kormányzó neoliberális Észt Reformpárt honlapját – felülírták a támadók, az online szolgáltatások időnként akadoztak.

A támadások túlnyomó része oroszországi szerverekre volt visszanyomozható, az észtek cyberháborúról beszéltek, és az orosz kormányt is vádolták, végül azonban csak egy tallinni illetőségű, orosz ajkú diákra sikerült bíróság előtt is rábizonyítani, hogy részt vett az akcióban. Az egyetemista 1600 dolláros pénzbüntetést kapott. Az orosz kormány nem volt hajlandó kivizsgálni az országából induló cybertámadásokat.

A kedélyek azóta lecsillapodtak, jelenleg semmi érzékelhető nyoma sincs a tavalyi feszültségnek a balti köztársaságban, inkább a a posztkommunista régióban egyedülálló GDP-növekedés megtorpanása és az infláció aggaszja az embereket, pedig Észtországnak – velünk ellentétben – egy cent államadóssága sincs, és két év múlva bevezetik az eurót.

A mozikban eredeti nyelven és kétféle, észt és orosz felirattal játsszák A sötét lovagot, a hatástalanított davajgitár és a halálfejes SS-tányérsapka is jól megfér egymással, valamint a többi történelmi kacattal Tallinn középkori éttermekkel, kínzóeszköz-múzeummal és népviseletbe öltözött turistacsalogatókkal illusztrált óvárosának ócskaságkereskedéseiben.

(Tallinn, 2008. augusztus)