Nem tetszik a rendszer

Nem tetszik a rendszer néhány szektás, jóléti hippinek és kommunistának, óbégatnak, balhéznak, csinálják a globfeszt. Visszasírják Castrót, Arafatot, Kádárt. Égő autók, betört kirakatok, szétvert gyorséttermek szegélyezik az antiglobalista huligánok útját, szandálban  kéne visszazavarni őket valamelyik sötét komcsi diktatúrába, döglődő fejlődő országba, felperzselt konfliktuszónába. Nagyjából ez az árnyalt véleménye a Seres László és az ő neve által fémjelzett Hayek Társaság emlein nevelkedett, mainstream, konzumerista, neolib bagázsnak, akik ezek szerint nyilván úgy gondolják, a létező legjobb világok egyikében élünk, amellyel szemben nincs helye semmiféle rendszerkritikának.

Szerintük a létező legjobb - libertariánus, neokon, neoliberális, you name it - világban a piac láthatatlan keze irányít mindent, ezért a gazdaságban nincs szükség állami szerepvállalásra. A neolib hívei társadalmi igazságosság, szolidaritás, szociális háló helyett öngondoskodást, szakszervezetek, munkavállalói érdekérvényesítés és más efféle idejétmúlt kollektivizmusok helyett szabad egyének és vállalkozások szabadversenyét, mindenfajta korlátozástól mentes szabadkereskedelemet, tisztán versenyelvű kapitalizmust hirdetnek, mert ez majd szépen megold minden  problémát mintegy magától. Vagy nem old meg, de legalább kiszelektálja a globális és lokális katyvaszból az élet- és versenyképes létformákat.

Ez a szociáldarwinista bullshit ma már olyan népszerű, hogy sokan elhitték, a neoliberalizmus az egyetlen lehetséges gazdasági és társadalmi berendezkedés ezen a bolygón, ezért a globális diadalmenetének útjában álló társadalmi, kulturális és geopolitikai akadályokat izomból le kell bontani. Ha kell, akár katonai intervenciók árán is: ahogy Thomas Friedman, a New York Times neoliberális, hurráglobalista újságírója (magyar hangja a HVG) találóan megfogalmazta, "a piac láthatatlan keze nem működik a piac láthatatlan ökle nélkül, a McDonalds nem működhet a [vadászrepülőgépeket gyártó] McDonnel Douglas nélkül". A neoliberalizmus hívei ujjongtak, amikor az USA megszállta Irakot.

A libertariánus neoliberalizmus egyébként szerintem is szép, sőt lenyűgöző eszmerendszer, nagyívű, társadalmi hatásában pedig csak az antitézisének tartott kommunizmushoz hasonlítható totalitárius ideológia. Nem meglepő, hogy annyian bedőltek neki nálunk is Seres Lászlótól Tamás Gáspár Miklósig. (Igaz, az opportunista, köpönyegforgató TGM a ma már tagadhatatlan fiaskó láttán jó ütemérzékkel dezertált,  egyenesen a másik oldalra, most éppen szélsőbalos rendszerkritikát és ökoforradalmat hirdet. A Hayek Társaság honlapja pedig 2005 óta nem frissül, az utolsó bejegyzés az iraki hatalomátadást méltatja.)

A neoliberális doktrína mibenlétének és globális hatásmechanizmusának megértéséhez a WTO működését érdemes tanulmányozni. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) 1995-ben alakult, tevékenysége a világgazdaság egészére kiterjed, a szolgáltatásoktól a szellemi termékek kereskedelmén át a mezőgazdaságig. A WTO deklarált célja a globális világgazdaság fejlesztése, az életszínvonal és a jólét általános emelése, továbbá a béke megőrzése - mindezt pedig a neolib doktrínának megfelelően a világkereskedelem teljes szabadságának, és csakis annak a biztosításával kívánja elérni.

A neolib doktrínával csak az a baj, mint a létező szocializmussal annak idején: a kialakult gyakorlat enyhén szólva nem tükrözi a nemes eszméket, az üzleti terv egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat.

A neolib alapállásból az következik, hogy a WTO szerint a szabadkereskedelem korlátozása például, ha egy ország megtiltja meghatározott termékek importját, még akkor is, ha a termék az egészségre, vagy a biztonságra káros - ezekben az esetekben a (multinacionális) gyártóval szemben az akadékoskodó államnak kell bizonyítania, hogy a kifogásolt termék káros vagy veszélyes. Nem tilthatja meg egy ország olyan termékek behozatalát sem, amelyeket a fejlődő világban például gyermekmunka igénybevételével, természetkárosítással, állat-, sőt emberkísérletek árán hoztak létre, de nem érv az importtal szemben az sem, hogy az importőr (multinacionállis) cég egy mocskos diktatúrát támogat a termelő országban.

Bármiféle protekcionizmus szintén feketelistán van, a külföldi befektetőtől nem várható el semmilyen formában, hogy hazai alapanyagot használjon, hazai beszállítókat foglalkoztasson, vagy hazai munkavállalókat alkalmazzon a befogadó országban. A szabadkereskedelem akadályozása minden esetben büntetendő, a WTO-szankciókkal szemben nincs fellebviteli lehetőség. A vétkesnek talált ország három dolgot tehet: teljesíti a WTO követeléseit, büntetést fizet a panasztévőnek, vagy aláveti magát a WTO által kiszabott kereskedelmi szankcióknak.

A WTO tehát per defintionem vak a társadalmi egyenlőtlenségekre, a munkavállalók jogaira, a környezetvédelemre és a fenntarthatóságra. A világszervezet eddigi 12 éves működésének eredményeképpen a fejlődő országokban növekedett az éhezők száma (800 millióról 870 millió emberre), a fejlett országokban pedig növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek: a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek.

Még ha morális és etikai aggályainkat (ha vannak) félretéve el is fogadjuk, hogy ez a szociáldarwinista világszemlélet felel meg legjobban az emberiség valódi természetének, és csak jogosnak vélt önérdekünket nézve szarunk a versenyképesség terén kihívásokkal küzdők, a természet, és a jövő generációk érdekeire, be kell látnunk hogy a világhatalmat gyakorló neolib szekta idén elérkezett a falhoz: az ENSZ klímajelentése után nehezen vonható kétségbe, hogy még a neolib egyedüli kedvezményezettjének bizonyult globális elit is rövid távon meg fogja szívni, ha nem reagál gyorsan a sokszínű globkrit által évek óta - úgy, ahogy - artikulált kihívásokra.