Pedofil maszatolás

A hetipublicisztika-írásban (kérem, fogadják kellő áhítattal e szó helyesírását; ún. második mozgószabály, AkH. 139.b.) az az undorító, hogy most ki a jófene akar írni arról, hogy a héten zuhant a forint (vagy nem is annyira). Vagy hogy üresen ülésezett a t. ház (juszt se nagy T, nagy H). Vagy hogy kirúgja-e a miniszterelnök a pénzügyminisztert (nem rúgja ki). Vagy hogy egy háborúban lőnek. Pláne, hogy egyes megátalkodott értékvezérelt széplelkek gyújtják az ádventi koszorú gyertyáit megfele, és lám, a Mikulás is kereskedelmileg özönöl.

Az is egy megoldás lenne, ha vennénk sorba a hét közleményeit, módszeresen, hétfő reggeltől kezdve. „És ezért a zsidók azt mondják, hogy nem kellenek a cigányok.” „A balesetben két súlyosan sérült személyt szabadítottak ki a tűzoltók.” „Földrengés rázta meg [...], aminek következtében legalább tíz ember meghalt és 700 ház romba dőlt.” „Fejszével agyonverte ittas szomszédját Nagybakónakon.” „A csúcsra való feljutás előtt egy gerincről lezuhant és nyoma veszett.”

A szűkölő publicista így hát az e heti magánaktualitásba menekül.

Hja, az olvasottsági statisztikák (muszáj hinni nekik) szerint az olvasó érdeklődése a testnedvekben úszik; vér, veríték, könny, nameg a genitális váladékok. A szerkesztő a végén, biz' isten, beleéli magát a kényszerzubbonyba: „A járőrök végül betörték a mosdó ajtaját, és testi kényszerrel hozták ki a férfit a mosdóból. A beteget ideiglenes megfigyelésre a pszichiátriai osztályon helyezték el.” Nem csoda, hogy az emberszabásúak „kipusztulása megállíthatatlannak tűnik”.

A szűkölő publicista így hát az e heti magánaktualitásba menekül. A héten kiolvastam végre a Varró költő (sőt, répaköltő) új könyvét. A hosszas (kéthetes) kiolvasás elgondolkodtató, mert Varró Dániel igencsak zabálható verseket ír. Dehát van az úgy, hogy az ember kurvára vár valamit, rákészül az élményre, aztán amikor megvan, akkor megvan ugyan, de mégis valami fura stichje lesz neki. Talán éppen ettől (a kurvárától, mármint). Pedig olyan kézenfekvőnek ígérkezett, hogy a Bögre azúr után Varró másodikra verses meseregényt publikál.

Túl a Maszat-hegyen, ez a címe (Magvető, 208 o., 2290 Ft, Varró Zsuzsa rajzaival). Alcíme is van neki: Muhi Andris és a pacák birodalma. Maszat meg pacák meg Andris. Hmm. Illetve. Talán nem lenne a hümmögés, hogy maszat-paszat, Andris-bandris, ha elkerülöm a felvezetést. Csakhát a sajtóbemutatón sikerült egy egész általános iskolai osztályt abuzálni (Áldás utcai iskola, 4. c.). Na, kedves gyerekek, rajzoljatok ügyesen valami szépet, közben a Dani bácsi felolvas nektek (na, csak sikerült szegény Varrót ledaniznom). És Varró, a huszonéves mosolyával meg a hosszú lófarkával, engedelmesen lemegy meseköltő bácsiba.

Rendes kötés, jó papír, szép tipográfia, tisztességes Garamond

„Ki a kedvenc költőd?” – kérdezi a lelkes moderátor a gyerekstatisztáktól. „Laár András.” Lehet menekülni a jelen levő költőhöz: „Dani, nehéz a rímeket kitalálni?” A válasz derült égből villámcsapás: „Hát, hol nehezebb, hol könnyebb...” De a kérdező lelkesültsége nem csökken, hogyaszongya a Harry Potter óta nem volt ilyen élménye. Varró mosolyog, és nem üti fel a Maszat-hegyet a hetedik fejezetnél:

Amúgy szörnyűek is szerintem
Ezek a Harry Potterek
– Ki tíz alatt van, óva intem! –

Na, mindegy. Itt van ez a könyv, és marhajó kézbe venni. Rendes kötés, jó papír, szép tipográfia, tisztességes Garamond betűk, lelkiismeretesen gondozott szöveg; nagynevű, kiváló felelős szerkesztő: Parti Nagy Lajos (legfeljebb ha egy-két apró egybeírás-különírás dologban lehetne, ha nagyon muszáj volna, delmedicózni egy keveset [sekély e kéj, Jolán]). Az illusztrációk, mondjuk, jópofák. (Azért jó volna, ha a könyvkészítők rászoknának, hogy amikor kész a könyvterv, újrarajzoltatják a képeket a végleges méretben. Hiába a legtutibb képbazeráló szoftver, ha túl sok a kicsinyítés-nagyítás, látszik a vonalakon.)

eposzi csatajelenet, persze öblös hexameterekben görög

És a szöveg is marhajó. Hatezer sor, tizenkét fejezet, nevezhetjük bátran tizenkét eposzi éneknek, sok-sok betétvers, lenyűgöző formagazdagság, verstani kunststückök özöne. Meg rímek, rímek, rímek; azok a Varró-rímek a csillógó tisztáktól a mesteri asszonáncokon át a hasfalrengető kín- és kecskerímekig. Valaki-alaku-falakon, bújik a hármas a hatodik fejezet terzináiban, merthogy ez a fejezet kis gyermeki színjáték Badarország bugyraiban, ahhoz terzina dukál.

Aztán a főhős Vergiliusa – Turgenyev, a burgonya – felcsapja könyvét, és a terzinák közé limerickek ékelődnek. Ez már magában tökjó. A baj az, hogy a limerick szinte elengedhetetlen műfaji kellékét, a disznólkodást mesekönyvben nehéz művelni. Ennyi marad, kilengésnek:

Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
fenéken harapták a zombik.
        Faggatták: „Nagyon fáj?”
        Azt mondta: „Ugyanmár.
Eleve is volt már azon lik.”

A tizenkettedik fejezet meg eposzi csatajelenet, persze öblös hexameterekben görög. A főszöveg többi része Anyegin-strófákban íródott (mint a sajtóbemutatón megtudhattuk, a szerző az ötletet az Anyeginből vette). Tizennégy sor, négyes-ötödfeles jambusok, kereszt-, ölelkező és párrímek szabott sorrendben, nőrím, hímrím szigorúan váltakozva (lejtő és bukó rím, mondá Csokonai). A formai tökélyen szökő sorokból árad a gyermekszívű derű, az olvasó folyamatosan vigyorog. (Janka, én írok neked emailt. Kell több? Nem mond ez eleget?)

nevét tisztelettudóan akrosztichonba rejti

A csúcsok a betétversek, bennük a remek alakok; Emil, a postás – régi törzsasztalos ismerős (Mért üres a postaláda mostanába?) –, A régi, simlis pókeres, Pali kalóz (hiába minden hacacáré, mégsem leszek a Paca cáré!), Szösz néne, a Bádatos dapok szerzője, az influenzás Isberetlen Angol Költő, A kék szemü, daliás Luk gróf, A Nagy Zsiráfmadár, A Bús, Piros Vödör, Lecsöppenő Kecsöp Benő, A Büdös Pizsamázó, A Babaarcú Démon (huhh!), az Ábrándozó Devizalevelező. Mindenfele lenyomozásra váró versformák és paródiaalanyok, a legkönyebbet nem bírom kihagyni:

kit benőtt fű és moha már,
nem lehet abból soha már
        vidor
        vödör?

Meg a szociálpszichológiai tanulságosat se:

A buszvezetők mind mogorvák,
odacsukják az utasok orrát,
ahogy az orrok ellilulnak,
a buszvezetők felvidulnak.

Varrótól tudható, a történet utólag szövődött a többé-kevésbé meglevő versek köré, annyira, hogy segítségre is szorult, meg is köszöni a szerző a dedikációban a barátjának – nevét tisztelettudóan akrosztichonba rejti –, hogy „Kifundáltál egy jó sztorit”. Hát, nem tudom. Varró a már említett Potter-mószeroló rész után nosztalgiázik egy sort:

A régi hősök hova tűntek,
Lábuknak nem maradt nyoma?
Hol van szép Legolas, a tünde?
De hol van Bombadil Toma?
Gandalf, Glorfindel, Gimli, Gollam,
S Frodó, a kilencujjú, hol van?

Aztán sorol még egy rakás mesehőst, Árnikától Oriza-Triznyákon át Kaszper, Jeszper és Jónatánig, bánatosan:

Hol Ká, Akela, Tabaki,
De hol a hó, a tavalyi?

A karácsonyfa alá ezerszer jobb, mint bármi más.

Na, hol van? Mert ez a kifundált sztori valahogy, nem is tudom, túl puha. Az a mostani, kicsontozott mesefajta, az a gyereklélekre nagyon vigyázós. Ettől még persze remek a könyv.

Csakhát ott van, amitől nem sikerült egy ültő helyt befalni. Sajnos, Varró nemcsak a bemutatón ment le író bácsiba, a könyvben is. A puha sztori mellé túl sok az üntyürü-püntyürü, meg leereszkedik, gügyög, okít és bratyizik. „Kedves kis olvasók, szevasztok, elmondok nektek egy mesét.” Sőt: „nyájas olvasócskám” meg „Sziasztok hát, skacok, hetedszer, És szerbusz, kedves kis mesém.” Ezt nem kellett volna.

Varróban annyi gyermeki zsenialitás van magától, rímben, ritmusban, formában, ötletben, azt direkt gyermekességgel csak elcseszni lehet. Egyszerűen sok. Nem nagy baj, persze. A karácsony előtt piacra dobott gyerekkönyv nyilván sokkal jobban fog menni, mint egy még oly zseniális verseskötet, és ez jó a költészetnek, mert a Maszat-hegy mégiscsak zseniális verseskötet, és jó a gyerekeknek, mert egész jó mesekönyv. A karácsonyfa alá ezerszer jobb, mint bármi más. Csak ne lenne az az egészet belengő, finom kis maszatos pedofília.