Szofi a vérzivatarban

Közeleg az évforduló, és máris 56-ról folyik a színvonalas társadalmi vita, hálistennek. Ezek a közös gondolkodások mindig busásan gyümölcsözők. Tavaly is milyen jól sült el.

A szettet Havas Szófia nyitja meg, ez a szimpatikus, második ifjúságában is dresscode-kompatibilis lábakkal bíró káderasszonyság. Ilyet szól: neki az nem volt forradalom, mert a nyilasokat és a fegyveres hülyegyerekeket nem bírja forradalmárnak nevezni.

Szófia ugye akkora kommunista, mint ide Tengiz. Szabra, pedigrés szovjetember. Horn Gyula unokahúga, moszkovita, és nyíltan 56-gyalázó. Antiötvenhatos, az ízes-népi antimagyar mintájára. Illetve van erre tősgyökeres kifejezés: Havas Szófia ellenforradalmár. Ja és persze MSZP-képviselő és szakpolitikus.

Hát nem szép tőle, hogy így beszél ötvenhatról. Viszont van rá oka: a családi legendáriumban az úgynevezett forradalmárok ölték meg az apját, aki mellesleg Horn Gyula testvére volt. Más források szerint ez nem igaz, hanem elgázolta egy szovjet teherautó, de ez majdnem mindegy. Akár megölhették volna a forradalmárok is, akkoriban úgymond vadásztak a kommunistákra egyes hazafiak. Tök vicces egyébként, hogy közben a "forradalom" vezéralakja egy Havas Szófiánál sokkal vérvörösebb kommunista volt, aki még látta Lenint.

Hadd mondok egy személyeset, ni. Az én nagyapám a kerületi pártbizottságban dolgozott 1956-ban. Papírokat iktatott és tologatott, egész életében nem adta jelét annak, hogy egy légpuskát el tudna sütni. Nem azért volt párttag, mert meggyőzte Marx és Engels, hanem mert szocializmus nélkül esélye se lett volna feljönni a fővárosba a falucskából, ahol a földet túrta fiatalkorában. Belekeveredett, na.

No, a tisztelt forradalmárok, feltörvén a pártházat, végiglátogatták az ott talált címlistát. Volt nekik géppisztolyuk meg rossz arcuk, és mondták nagyapának, hogy öltözzön, visszük. Újszülött gyerek ide vagy oda, ők viszik. Azt nem mondták, hova, de nyilván nem vitaestre. Aztán valahogy mégse vitték el, talán arra járt egy szovjet járőr, vagy ilyesmi, és elmenekültek. Húsz évre voltam akkor a megszületéstől, de ki merem jelenteni: ezek nem voltak jó emberek. Ha ezek forradalmárok, akkor a forradalmárok közt nagyon gonosz, rossz emberek voltak. Ez persze nagyon szubjektív és egyéni, de megtörtént, és megtörtént még százakkal, akár a konkrét gyilkosság is, másik ezrek vagy százezrek meg rettegtek tőle. Nemcsak "a kommunisták", hanem ártatlan hivatalnokok, sorozott katonák, családtagok. Mindez független attól, hogy a "forradalom" tudományosan mérhető metacélja értelmes volt-e, vagy nem. Ha volt neki egyáltalán.

Havas Szófiát tehát érzékenyen érintette 56. Wittner Máriát pedig a megtorlás érintette érzékenyen. Ezért amikor vérben forgó buborékokat ereget, akkor szemérmesen elfordulunk, és ráhagyjuk. Légnyomást kapott szegény. 1956-nak ezer arca volt, csak valamiért szeretnénk egyetlen jelzővel leírni. Eldönteni, hogy kik voltak a jók, és kik a rosszak; csak árnyalni ne kelljen. Holott tudjuk, hogy amiről Havas Szófia beszél, a nyilasok és ártatlanokra vadászó bűnözők, az is egy valós arc az ezerből. Vele ellentétben tudjuk azt is, hogy nem az egyetlen. Voltak ott fasiszták, mindszentysta restaurátorok, nyugatos liberálisok, emberarcú szocialisták, és természetesen egyszerű rosszemberek, ragadozók, akik fegyverhez jutottak. Nem kötelező mindet szeretni, nem bűn szar embernek tartani a szar embert akkor se, ha épp egy forradalomban szaremberkedik. Volt jogos felháborodás és tisztalelkű szabadságvágy, meg vérszomj és állatiasság, továbbá zavaros eszmék. Aztán lehet arról vitatkozni, hogy statisztikailag mi volt a jellemző. De a közös történelem és a közös emlékezet nem a statisztikából alakul ki, hanem a Havas Szófia élményéből, a Wittner Máriáéból, és mind a többiekéből. Leginkább abból, amikor elfogadjuk, hogy ezek egyenértékű emlékek.

Miért akarnánk egy szóval leírni 1956-ot? Hogy ne kelljen megérteni Wittner Máriát vagy Havas Szófiát? Hogy ne kelljen megérteni mindkettőjüket egyszerre? Egyszerűbb beállni a zászló alá, és ordítani kottából? Egyszerűbb. De normális országban nem így intézik az ilyesmit. 1956 egy katasztrófa volt, a túlhajtott mozdony kazánrobbanása. Sokan belekeveredtek. Belekeveredtek gyermekeik, feleségük, barátaik. A robbanás nem válogat. Siratjuk áldozatainkat, ki-ki a magáét. De senki nem követelheti a másiktól, hogy ne sirassa meg a sajátjait.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!