Amióta Zizou lefejelte azt a pofátlan digót, egyre gyűlik bennem egy viszketeg gondolat, ami sehogyse akaródzott mondatokká formálódni. Merthátbizony valahogy az a veleje, hogy legkedvesebb és nagyrabecsült kollégáim meghibbantak. Az még hagyján, hogy a tévében a szpíker csuklóból megállapítja, hogy Zidane ezzel a mozdulattal ledöntötte a saját szobrát. Hát istenem, eddig is tudtuk, hogy kompetenciái korlátosak. Az már azért szíven ütött, hogy éppen pont egy pki bír letaplózni-lecsuprozni – nemhogy bárkit – egy Zidane-t.
A nyílt szívű és emelkedett erkölcsű odasózásokból egy "gyalázatos és nevetséges mellkason fejelés" fájt a legjobban. Meg hogy "amit Zidane művelt, az kocsmában is ocsmány". Nyilván hülye vagyok, én az aktust nem találtam sem gyalázatosnak, sem nevetségesnek, abban meg egészen biztos vagyok, hogy az adott művelet egy kocsmában nem ocsmány, hanem egész egyszerűen adekvát.
Az etnomuzikológusok – példának okáért – nagy élvezetel szokták kimutatni, hogyan él máig a peremvidékek parasztzenészeiben a barokk udvari hagyomány, a dallamroncsoktól a díszítésmódon át a műformákig (szvit). A néprajz, az antropológia tud erről sokat. Népi építészet és tárgykultúra, mesék, dalok, szokások. És viselkedésformák. Megannyi gesunkenes Kulturgut, lesüllyedt kultúrjav. Az elit igazi hagyománya és öröksége, amit az elit többnyire megvet. Letaplóz és kiröhög. Pedig.
Hogy egy sértés – a következményekre való tekintet nélkül – megtorlandó, lovagi imperatívusz. Évezredes elitkulturális hagyomány, ami a múlt században is élt még az elitben is a maga röhejessé korcsosult (oppardon: civilizálódott) formáiban (hadnagy úr, ha nem hívja ki, kigolyózzák a kaszinóból). Ami él még, lesüllyedve, a berber sátrakban és a kültelki kocsmákban. A marseille-i külvárosokban is.
Nem-e úgy van-e hát: a világ valódi rendjéből nem az rí ki, amikor Zidane lefejeli Materazzit, hanem az, amikor nem fejeli le?
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
