Mi fán terem az infobróker?

Önmenedzsment- és perszonálmarketing-technológiai gyorstalpaló proaktív konzolhuszároknak és mobilakrobatáknak, rövid történeti áttekintéssel és gyakorlófeladattal.

A Magyar Információbrókerek Egyesülete (MIBE) első konferenciáját tartja a Benedict Schoolban. A négy db egyórás reprezentatív prezentációból álló szeánsz részvételi díja potom 12 000 (azaz tizenkettőezer) HUF, inkluzíve büfé-kávé-frissítők. A bolondnak is megéri. Meghívó, sajtóközlemény, agit-prop.-emilek több példányban, különféle csatornákon landoltak a gépemben a közelmúltban, erős inszinuációs késztetést váltva ki.

Felrémlett

(ilyenkor mindig felrémlik valami) egy német családi szappanopera, amit valamikor a brutálkapitalizmus és az információs forradalom hazánkba szivárgásának idején sugároztak a magyar televízióban. (A 80-as években készült sorozat echte német és nagyon családi volt - vagyis geil, de lélekemelő.) Úgy a harmincadik folytatás táján a deres halántékú családatya (Siegfried Rauch, magyar hangja: Végvári Tamás) szépen ívelő mérnökkarrierje tragikus véget ért. A szimpatikus főhős a munkanélküliség sanyarú zsákutcáját úgy kerülte el, hogy - a kellő mennyiségű és dramaturgiailag finoman adagolt pszichikus válságtünet abszolválása után - magánvállalkozóvá lényegült. A családi fészek egyik zugában komputerrel és hálózati csatlakozással felszerelt irodát rendezett be, és információbrókerré ütötte magát. Mindezt csak a már-már kötelező anekdotikus mozzanat letudása végett hoztam fel, nehogy valaki - abból kiindulva, hogy a MIBE csak most tartja első konferenciáját - azt gondolja, mi magyarok már megint lemaradtunk egy brosúrával.

Az információbróker némileg félrevezető, viszont kellően visszataszító megnevezése egy különben nagyon érdekes szakma művelőinek. Amerikaiul independent information professional-nek, szabadfoglalkozású szakinformátornak is hívják őket.

A szakma gyökerei

- melyiké nem? - valahová az ókorba nyúlnak vissza, abba az időbe, amikor a tudálékos emberek elkezdték mindenféle cserépdarabokra, papirusz- meg pergamentekercsekre rajzolni-firkálni a fejükbenlevőségeket. Ezt a tevékenységet sajnos hamar túlzásba vitték, és szükség lett olyan emberekre, akik a keletkezett cserép- és tekercshalmokból képesek voltak előhalászni azt a darabot, amit mások nem találtak. (Ezeket az ügyes előkeresőket többnyire könyvtárosoknak hívták.) A cserepeket, tekercseket néhány száz évre papírlapokból összeszerelt lapos tárgyak, ún. könyvek és folyóiratok váltották föl, és azokból is nagyon sok lett, úgyhogy az előkereső emberek szakosodni kényszerültek. Lett, aki csak gyűjtötte, lett, aki csak rendbe rakta, katalogizálta, osztályozta a könyveket, más meg az olvasni vágyóknak segített a könyveket előkeresni. Ezen belül is volt, aki inkább a bölcseleti, aki a természettudományos, a jogi vagy másfajta irományokra szakosodott.

A múlt század

közepe táján már annyi agyalmány - mondják kultúrának meg tudásnak is - gyűlt össze a papírlapokon, hogy villannyal működő gépeket kellett kitalálni a tárolás és visszakeresés megkönnyítésére, ami persze újabb szakosodást hozott a könyvtárosszakmában, és lettek adatbázis-keresők (searcher), meg -közvetítők (intermediary). Akik aztán kombinálódtak klasszikus könyvtárostípusokkal meg szakterületekre specializálódtak, és lettek könyvtári informatikusok, szakinformátorok, ilyenek. A hatékony közvetítő jártas a keresett szakterületen, szót tud érteni a kuncsaftokkal, és jól ismeri forrásai, pl. a bibliográfiai adatbázisok - sokszor igen nyakatekert - lelkivilágát, sőt, hozzájuk is fér, ami rendszerint meglehetősen drága mulatság. Ezért a közvetítők jobbára nagy iparvállalatoknál, intézményeknél székelnek. Egy gyógyszergyár, például, ma már életképtelen volna kémiai, biológiai, orvosi, szabadalmi, jogi, gazdasági és üzleti információkeresésekben járatos szaktudorok nélkül, és a megfelelő forrásokhoz, adatbázisokhoz való közvetlen, gyors hozzáférést is fizetnie kell. Akinek nincs szüksége folyamatosan intenzív információkutatásra, az alkalmanként erre felszerelkezett intézményekhez, információs központokhoz, könyvtárakhoz fordulhat - feltéve, hogy fizetőképes -, ahol viszont gyakran (undorító mai szóval) "értéknövelt" szolgáltatást kaphat. Feldolgozott, rendszerezett, értékelt "információcsomagot", tanulmányt, satöbbit.

A fejlett világban

a szakma marlowe-i, poirot-i lelkületű képviselői hamar rájöttek, hogy egyes piaci szegmensekben jól lehet érvényesíteni bizonyos magánnyomozói képességeket és attitűdöt, főleg miután az információtechnika fejlődésével a forrásokhoz férés is egyre rugalmasabb lett, és önállósították magukat. Na, ők az információbrókerek. Az infobrókerré váláshoz tehát szükség van először is nagy keresői gyakorlatra és egy-két szakmában való jártasságra, továbbá nyomozóhajlamra, fantáziára, találékonyságra és agilitásra. Meg persze az önálló cég működtetéséhez, piacra viteléhez kellő ismeretekre is.

Magyarországon

az információbrókerré levéshez némileg több kell. Az Index Könyvtártudományi Rohambrigádjának nyomozati eredményei szerint a Magyar Infobróker (MI) proaktív piacgenerálással és offenzív önképterjesztéssel (imázsdisszemináció) leszen. MI először is könyvtáros és könyvtári informatikus diplomát szerez, majd menedzsmenttechnikai szakismeretekre tesz szert, és alig egy évtized alatt horribilis curriculum vitae-t épít, tele egészen korszerű "tevékenységekkel és képességekkel". Mikor céget alapít, a névadásnál pontosan tudja, hogy a "consulting" szónak mekkora vivőereje van.

MI sokat publikál,

ezzel két legyet üt egy csapásra. Egyrészt szakértői hírnévre tesz szert, másrészt információt terjeszt, felhívja leendő kuncsaftjai figyelmét szakmája, és főleg önmaga létére és nagyszerűségére. Ehhez cikkei elmélyültségét éppen a potenciális fizetőképes kereslet nívójára lövi be, és azzal is tisztában van, hogy nem elég a Könyvtári Futárban hirdetni az igét, a Nagyfőnök Magazinnak vagy az Í-Technológiai Zanzának sokkal nagyobb marketingértéke van. Gondosan ügyel a megfelelő varázsszavak - tudásmenedzsment, virtuális tudásbázis, minőségbiztosítás, cégimázsformálás meg ilyenek - kellő gyakoriságú elhelyezésére, viszont kevéssé koncentrál a szükségtelen forráskritikára.

Szakmai egyesületet alapít,

elnökké lesz, konferenciát, workshopot, tréninget szervez, előad, prezentál, demonstrál és oktat is. Sűrűn bukkan fel szakmai fórumokon, kiterjedt, szakmai vitának látszó eszmecseréket generál. Jó propagandista lévén tisztában van azzal, hogy nem a kölcsönös szakmai fejlődés a fontos, hanem a névlengetés, az aurapumpálás, a piackábítás, a hype, ezért az érvek elől kecsesen elhajlik. Életművét magánhonlapján gyűjti aprólékos gondossággal. Itt azért kis hibát elkövet. Nem érzékeli, hogy az ingyenes közwebszerver és a csapnivaló design amatőrizmust sugall. De azért kellően érezni rajta a korszerűség és a beprogramozott vállalkozói siker lehét.

Végül

kis információvadászi feladat kezdőknek és haladóknak: kéretik korszerű információtechnikai eszközökkel ellenőrizni, jól emlékszik-e a szerző, és tényleg a Die glückliche Familie-ben lett a főhős információbróker, vagy csak az aggkori elbutulás játszik vele.