Kettős kurva jobbra

Az a kétoldalas Peugeot-reklám feledhetetlen. Vad, szürke hegyi táj, súlyos viharfellegek, metálszürke 607-es a biztonsági felszerelésekkel erősen alulstafírozott útkanyar előtt. Az út szélén karcsú nő. Fekete nagyestélyi, meztelen váll, vérvörös vámpírajkak, szélfúttára vakszolt haj, túladagolt pirosító. Sötét, zavart tekintettel néz ki a képből. Közveszélyt okozó rongálást követhetett el éppen, háta mögül kilóg a hiába dugdosott bűnjel: egy kanyargós utat jelző amerikai KRESZ-tábla. (Hogy mi az anyámtyúkját akar üzenni az amerikai tábla a francia kocsi magyar reklámján, azt képtelen vagyok kiókumlálni. Egy európai kettős kanyar jobbra pont akkora marhaság lett volna.)

Az út szélén karcsú nő. Fekete nagyestélyi, meztelen váll, vérvörös vámpírajkak, szélfúttára vakszolt haj, túladagolt pirosító.

A "winding road"-ról eszembe jut Herr Földi, az NDK-ba nősült, egyesült németté (alosztály: ossi) avanzsált szerelő-hegesztő-kamionos, a világpolgár és seftpióca derék magyar ember, aki mindig oly lesajnáló pillantásokat eregetett felém az anyósülésről. Hiába, neki sok-sok éves rutinja volt, robogótól kamionig. Egyáltalán: úgy kezdte az életet, hogy kamaszkorában összespórolt egy motorra valót, megvette, hazavitte és szétszedte, az utolsó csavarig, aztán addig szerelte össze meg szét meg össze, amíg működött. Echte motorbuzi volt, na. Ráadásul a család maradt keleten, ott akkor még olcsóbb lévén az élet, ő meg nyugaton verte fogához a DEM-et (kizárólag a kocsijára bírt szív- és zokogógörcs nélkül pénzt kiadni). Jószerivel az Audijában élt. Joggal kísérte hát némi megvetéssel pár hónapos jogsira alapozott legénykedésemet a fekete-erdei szerpentineken. Sose mulasztotta el az első veszélyeskanyar-táblánál (gefaehrliche Kurve) megjegyezni: "na, jönnek a veszélyes kurvák". (Herr Földinek volt egy ilyen idétlen népetimologizáló lelkülete. Mikor a szomszéd falu gyógyszertára - Appenweier, Apotheke - volt az útirány, muszáj volt eleresztenie: "megyünk Apuvajába az aputökébe".)

Namost, az a táblalopós luvnya ott a hegyoldalban költői eszköz, szimbólum, metafora, allegória: maga a megszemélyesített kanyar. És még a szája is jár! A képen ott a felirat (az első elemit még ki nem járt törzsvásárlóknak csupa nagybetűvel): A KANYAR ÍGY SZÓLT: "ENGEM NEHÉZ MEGHÓDÍTANI." AZ AUTÓ ÍGY FELELT: "MÉG NEM ISMERED A KÉPESSÉGEIMET." Csak tudnám, minek akarna egy Peugeot 607-es egy ilyen elfuserált kanyar-vampot meghódítani? Elég, ha átmegy rajta.

Hogy a kocsi miért nincs perszonifikálva (pedig milyen jól mutatna - mondjuk - egy zselézett ifjú tőzsdehuszár, szégyenlősen hátradugott Rolex-es jobbjában a bal visszapillantóval) azt sejteni vélem. A talicska annyira intelligens azzal a 24 számítógépből álló hálózatával, hogy simán visszabeszél. (A kép alatti tízsornyi szövegből természetesen megint kimószerolhatnánk az Ön-öket, az egy olyan..., amely szerkezet bamba elcsépeltségét, miegymást, de minek.) A költői vénával megvert kreatívok lelkivilága viszont felfoghatatlan. Jövök a tíz-húsz millámmal országúti cápát venni, és akkor Intelligens Multiplex Rendszer ide, csúcsdizájn oda, költőileg köll azt az én vadmarha ábrándos lelkemet meghódítani. Mert: Mindez egyetlen közös célt szolgál: a vezetés háborítatlan élményét. Na most mondd meg igaz lelkedre, zsarátnoklelkű édes fűzfapoétám: mi a túró élmény van abban, hogy két tucat komputer csinál helyettem mindent? Mi? Hogy Ön és az út újra egymásba szeressen. Szeretni? Az útba, bele? Újra? Hát nem akadt senki, aki időben beszól? Mint Herr Földi a Schwarzwalder Hochstrassén a Doppelkurve előtt?