De strigis, quae non sunt

– Jó királyom, Kálmán, baj van a törvénykönyvvel, a boszorkánypöröket nem lenne szabad aszerint lefolytatnunk.
– Már mért ne, jó hívem? Tudod nagyon jól, hogy a boszorkánytörvényt legjobb démonológus tanácsadóinkkal dolgoztattuk ki. Pontosan számba vettünk minden lehető bűbájost, ártót, rontót, varázslót, igézőt, sorsvetőt, ludvércet, kantairest, maleficust, veneficát, lamiát, mascát, larvát, stregát, strigát, strixet, incubust és succubát. Az eljárásrend és a büntetés is pontosan megfelel az európai szokásrendnek, még szakképzett pribékeket és hóhérokat is hozattunk, sőt honosítottuk a külhoni máglyaszabványt is.

– Hát nem is a korszellemmel van baj, felség, hanem a Lajossal, ifjúkori cellatársaddal a papnöveldéből.
– Sokkal tartozunk Lajosnak, nélküle nem tellett volna nápolyi normannokra, s nem bírtunk volna a csehekkel, ruszokkal, dalmátokkal, Bonyák kunjaival, meg veletek se, még te lennél a király. Az kéne csak. Mi baj volna vele?
– Hát csak az, hogy becsületes ludvérc a szentem, ottan a stigma a gerince tövén. Biza seggen csókolta ő is az ördögöt Gellértnek hegyén. Ha a törvény így marad, el nem kerülheti a pört. És az még hagyján, hogy meg kell sütni a komát, de mi van, ha elébb eljár a szája, és napvilágra kerül, hogyan telik a kincstár.
– Hát ez baj, csakugyan. De megoldjuk.
– Na de hogyan?
– Hát, ahogy Gauthier Valter vagy Péter remete gaz rablólovagjaiból derék kereszteseket csináltunk. Hívasd a deákot! Bele kell írni a törvénybe: de strigis vero que non sunt nulla questio fiat, lidércek ellen, minthogy nincsenek, semminemű kereset ne legyen.
– Még hogy nincsenek ludvércek! Hát láttam őket! A fiam is látta, a Béla...
– Mondd, Álmos, kitolassam a szemed?