Tanita másolata

Ahogy kijött a valamiből, Tanita egy meleg paplan alatt meztelenül fekve találta magát. Fejét bántotta a kis szobába áradó fény és az átfogó tisztaság. Már majdnem félt, hogy szétlúgozza tudatát az idill, amikor a nyitott ablakon behallatszó madárcsivitelés mögötti háttérzajban megbúvó aberráció hirtelen megnyugtatta. Az ágy végében egy csíkszakállas orvos álldogállt gondterhelt arccal.

– Majdnem lepergett előttem az életem, de épp hogy lement a reklám... – magyarázta Tanita, ahogy a takarót illedelmesen magához szorítva felült. A férfi erre felélénkült, és beszélni kezdett.
– Üdvözlöm az alternatív jelenben; hadd mutatkozzam be... Frantyisek Urban vagyok – mondta a fordítógép. – A Trágár Professzor, talán hallott már rólam.

Tanitán látszott, hogy nem hallott róla, inkább azt akarta tudni, hol van.
– Maga nem Tanita Tikaram – vakkantotta a forítógép, miután a professzor egy hosszú mondat végén felemelte a hangját.

– De én vagyok; a történelem első pixelizált szappanopera-szereplője – szögezte le az előadóművész, és észrevett egy köntöst az ágya melletti széken. A professzor mondott valamit mielőtt kiment. A fordítógép csendben maradt.

Fény az alagút végén, gondolta Tanita ahogy kilépett a teraszra. A professzor mintha megenyhült volna, sőt büszkén vigyorogva hadart vendégének. Tanitát egy kis szorongással töltötte el a magyarázat, miszerint nem sokkal korábban a világűr egy távoli pontjára teleportálták, így menthetetlenül odaveszett, kivéve, hogy e távoli ponton a professzor ismerősei, vagyis pontosabban teremtményei holoröntgen-felvételt készítettek szétrobbanni készülő testéről, így aztán pár nap alatt letöltötték és rekonstruálták őt, beleértve toulol által feloldott idegpályáit is. A terasz egy szürreális völgyre nézett. Hiányzott az égbolt. A középen izzó felhőn túl a mezős, erdős táj összezárult a fejük felett.

– A másolás lopás – jegyezte meg nyugtalanul Tanita. Úgy tűnt, mintha a professzor válasza sztupidbiccsel végződött volna.
– Megpróbálom kiengesztelni, hölgyem – fogalmazott a fordítögép.

* * * * * *

– Tízezerben születtem – dúdolta a kortárs orosz író, amikor váratlanul belépett. Csepke a bögrén nyalakodó darazsat figyelte. Miközben a jojóharcművész leszedegette magáról a mémoidok által hátrahagyott plasztik zárószalag maradványait, közölte hogy eltűnt a bejárati ajtó meg Tanita, és hogy iszonyatos baj van, el kell tűnni.

Csepke hullámzó intenzitással, de folyamatosan pityergett, amíg kigyalogoltak a vasútállomásra. A kortárs orosz író azzal vidította, hogy előző nap ellopták a kocsiját, így nyilvánvalóan neki sokkal rosszabb. Az élet megy tovább, közölte végül bánatosan, és kis időre Csepke is abbahagyta a szipogást, mert ott álltak a peronon. A vonat mellett sokan készültek felszállni, ott volt például Morten Harket, Törőcsik Mari, Sean Paul és egy embernagyságú papagáj, bőr aktatáskával.

Az út eleje tulajdonképpen nem volt érdekes. Csiszár Jenővel ültek egy fülkében, aki az orrát túrta.
– Ez meg mi? – kérdezte Csepke, amikor már negyed órája csak szeméthegyek látszottak az ablakból.
– A H szektor, kontinentális szemétlerakó, az olimpiarchia hozta létre, csak akkora, mint egy megye, és drabális pénzt kap érte az ország, ugye érted - tájékoztatott a kortárs orosz író, majd kiment vécére. Csepke az alvó Csiszár Jenőt nézte, akinek egy kis zöld pók mászott a zakóján. A vonat hirtelen ijesztő csikorgással megállt. Méltatlankodó hangok hallatszottak a folyosóról.
– A papagáj volt! – kiáltotta az egyik.
– Miért húzták meg a vészféket? – üvöltötte a másik.

Visszatért a kortárs orosz író, és kézenfogta Csepkét. Leszálltak a szemétbe. A vonat elindult, miután ledobták a papagájt. Nem messze egy szemétdomb tövében elhagyatott házikó állt. Mindhárman arra indultak.

(folytatódik)