A tehetetlen halott

Kellemetlen hagyományunk, hogy eleve kilátástalan, halva született politikai cselekvéseket ünneplünk teljes erővel, míg a reális célokért és okos taktikával végigvitt, sikeres változásokra csak egy-egy történelemóra marad. Az 1848-as szabadságharc tehetségtelen szereplőivel, sőt az olykor beszámíthatatlan Kossuth Lajossal együtt: mítosz, dicső esemény, amelyről csak szuperlatívuszokban illik beszélni, és amelynek örökségét évről évre magáénak (és csak magáénak) vallja minden egyes párt és nótakör. A kiegyezés, ami élhető win-win szituációt teremtett Magyarország és a Habsburgok közt, az csak úgy megtörtént. Naná, a reálpolitikához kicsit több ész kell annál, mint hogy bebaszva felborítjuk a villamost, ezért a kiegyezést nem érti meg minden hülye, vagyis azonosulni se tud vele. Filmen se olyan izgalmas. Nincs benne tank. Térkép, az igen.

1956 történéseiről még jó ideig összevissza folyik a vita. Kissé megszaladt a postairón Pozsgay és a későbbi rendszerváltók kezében, amikor népfelkelés, majd nagyon gyorsan hótiszta forradalom és szabadságharc, nemzeti mestermunka lett belőle. Egyelőre az se biztos, hogy a zavargáshullám kifejezés nem fedi pontosabban azt, ami 1956-ban történt. A tűrhetetlen elnyomás elleni bátor lázadást, a Rákosi igen alulfejlett pártellenzékének csetlés-botlását, ami aztán diplomáciai nonszenszek által elszórt lövöldözésekbe és kemény megtorlásba torkollott. Nemhogy Kossuth Lajos és felelős kormány nem volt, de semmilyen egyéb országos hatóság. Anarchikus intifáda, nem szervezett függetlenségi háború. Azonkívül, hogy tömegek emelték fel a fejüket és jöttek elő a sötétből, hogy nemet mondjanak a minden húrt túlfeszítő Rákosi-klikknek, nincs semmi, amit mitizálni és példaként állítani érdemes volna. Csak ugye megint: részletekben értékelni bonyolultabb és fárasztóbb, mint égbe emelni az egészet.

Itt van például ez a Nagy Imre. Egy szovjet állampolgársággal kidekorált moszkovita komcsi, aki többek közt azért került a párt csúcsára, mert jól feküdt Moszkvában. Idehaza földet osztott, majd padlást sepert, és gazsulált Rákosinak, hogy vegyék vissza a tutiba. A kettejük közti hatalmi harcot persze főleg az irányította, melyikük tartótisztje hogyan helyezkedett a Kremlben, de azért voltak eszközeik. Nagy Imrének például az, hogy őt mégse utálták annyira a magyarok, mint a zsidó Rákosit. Rákosinak meg az, hogy nála volt a bikacsök.

Na most amikor Nagy Imre úgy érezte, hogy a mindennel tele lévő tökű tömegek odakint pont és kizárólag őt akarják – és valóban ilyesmit kiabáltak, csak épp Nagy Imrének nem volt fogalma se, hogy ő mit akarjon –, akkor kiállt az erkélyre, kicsit hebegett, hogy ezek elvtársak-e vagy micsodák, és mondott egy tapogatózó jellegű szpícset.

Aztán kisvártatva azzal gondolt a kedvükre tenni, hogy kilépett a Varsói Szerződésből.

A Szovjetunió – ahol ekkor még tartott a „ki érhet fel közülünk Sztálinhoz” játék – nem volt nagyon megijedve a lehetőségtől, hogy a brutális Rákosi megbukik, és valami lazább pórázon marad Magyarország; a politbüróban voltak ilyen elképzelések már Sztálin alatt is. Kivonták a csapataikat Budapestről, kivártak, gondolkodni kezdtek, hogy akkor próbáljuk máshogy, nem erről szól ez a kurva ország. Lavrentyij Berija elvtárs már korábban jelezte Rákosinak, hogy a zsidó kommunista király azért mégiscsak pofátlanság és egyébként is ő, a veterán csekista futtatta Nagy Imrét. De amikor azt látták, hogy a bajuszos kolléga letolja a gatyáját, és a seggét mutogatja feléjük, akkor begurultak.

Ahogy a ruszkik becsörömpöltek, kitört az úgynevezett elkeseredett ellenállás, ami azt jelentette, hogy a budapesti lakosok szekrényeket toltak az ablak elé, ha pince nem volt, és pár nap múlva már nagyon utálták a forradalmár testvért, aki az utca felső végéről lövöldöz, meg persze az oroszt is, aki alulról. Bonyolultabb vidékeken különféle magyar szakadár csoportok – nyilasok, másmilyen kommunisták, horthysták és hagyományos forradalmárok – harcoltak egymással, az ÁVH-val és az oroszokkal egyszerre, és a keletkező anarchia nyomában persze azonnal felbukkant a szimpla lumpenbűnöző, különféle szerepekben, de leginkább önmagát adva.

A hős, akit a forradalom vezéralakjaként ünneplünk, ekkor kénytelen volt észrevenni, hogy innentől ő nem irányít semmit. Sikerült ilyen remek helyzetbe manővereznie magát és az országot, ahol még az utolsó szó jogán elmondhatja az éterbe, hogy „csapataink harcban állnak”, pedig nem az ő csapatai voltak, és a harcnak nem volt értelme.

A Szovjetunió pedig papírforma szerint leverte a felkelőket, nem túl nagy meglepetésre; mondhatni, Nagy Imrén kívül mindenki tudhatta, hogy a végkifejlet szempontjából mindegy, ma vagy holnap kérünk szépen bocsánatot. Horthy is beleszaladt egy vesztes háborúba, de azért annak mégis több esélye volt, mert nem volt egyértelmű, nem erősebb-e a német az orosznál. 1956-ban nem volt kérdés. Aki egy két hét alatt elbukó háborút kiprovokál, az nincs észnél.

Nagy Imre végzete érdekes és szívszorító egyéni dráma. De politikusként, vezetőként tisztelni ezt az embert súlyos tévedés. Nem valamilyen egyetemes értékrend vagy legalább a térkép, hanem a nevét skandáló tömeg csábítása vezérelte, amikor fatális döntéseit meghozta. Az egyetemes értékrend mindig a fölösleges vérontás ellen szól. 1956-nál fölöslegesebb vérfürdőt nehéz elképzelni.

Elterjedt az a vélekedés, hogy 1956 roppantotta meg a Szovjetuniót. Mert mi annyira különleges nép vagyunk, hogy nem az NDK-s, nem a lengyel és nem a csehszlovák háborgás, nem Mao, Teng, Tito és Ceausescu különutassága, pláne nem az elvesztett fegyverkezési és gazdasági verseny vagy az afgán háború, hanem punkt a mi kis csetepaténk lékelte meg a kommunizmust. Sajnálom, de nem. Az októberi sajnálatos eseményeknek egyetlen közvetlen következménye volt. Kádár János személyében a véres megtorlás után, ahogy egy századdal azelőtt Ferencjóskát, megkaptuk a létező legpuhább frottírtörölközőt, amit a KGST-ben kapni lehetett. Nagy Imre 1956-tal együtt halott. Kádár János mindennap velünk van. Itt kísért a hitelre vett nyaralásokban és konyhabútorokban, a vezérkultuszokban, az alanyi jogok mítoszaiban. El kell engedni a kezét, és újratemetni őt is végre.