István, Vajk
17 °C
22 °C

Bűnbankok

2009.03.20. 14:02

A magyar politikai elit harcba indult. Az ombudsmantól, Karsai Józsefen, a kormányon (és az előterjesztések irányát támogató ellenzéken) át, az elvileg független (és a magyar közgazdász értelmiség által mindig csak a legpozitívabb jelzőkkel illetett) Gazdasági Versenyhivatalig széles egységfront alakult ki. A támadás célpontjai a bankok. Mostanában kedvelt bűnbakok, és nemcsak nálunk: az európai politika napirendjén évek óta szerepel a bankok „megrendszabályozása". A válság csak fokozta az örökké jelenlévő bankellenes hangulatot.

Lássuk a hazai támadás, az elmúlt időszak főbb lépéseit:

1. Tavaly nyáron az ombudsman a túl magas kamatokat kérő, és az adósokkal szemben túl keményen fellépő bankok megfékezését kezdeményezi. Javasolja a személyi csődtörvény megalkotását. (Erről később lesz szó, de a lényege: meghatározott feltételek esetén ne kelljen visszafizetni a hiteleket.) A kormány kiadja a feladatot, az Igazságügyi Minisztérium előkészíti a tervezetet.

2. Megindul a politikai és sajtóhadjárat a túl magas kamatot kérő pénzintézetek ellen. Az ombudsman - majd a Fidesz és az MSZP is - a hitelkamatok maximálására tesz javaslatot.

3. A Versenyhivatal még 2007-ben vizsgálatot indít, mert megítélése szerint a bankok túlzottan megnehezítik azt, hogy az adósaik felszámolják a hitelüket - előtörlesszék, más hitellel váltsák ki azt. A hivatal munkatársai az eredményeket szakmai fórumokon ismertetik. Az egyik fő problémát abban látják, hogy a bankok túlzottan szabadon változtathatják meg a hitelszerződések feltételeit. A kormány törvénytervezetet nyújt be a Parlamentnek, amely a bankok szerződésmódosításait nehezítené.

4. A Versenyhivatal nyilvánosságra hozza a bankváltás nehézségeivel foglalkozó jelentését. Ebben egyrészt kifejezi elégedetlenségét a bankszerződések módosításáról a Parlament előtt fekvő törvénytervezettel szemben - mondván: az nem elég kemény. Másrészt további szabályozást követel: például az ún. előtörlesztési díjak maximálását, ahogyan az néhány más országban is történt.

A szerződéseket be kell tartani

Egy jól működő gazdaság, társadalom (ha akarjuk: a kapitalizmus) egyik alapja az, hogy a szerződéseket be kell tartani. A hitelszerződéseket is. Ha a szerződést aláírtuk, akkor vállaljuk ezért a felelősséget. Ilyen egyszerű.

Tegyünk egy gyors kitérőt! Nemrégiben, egy a mai magyar nyugdíjrendszerről szóló tanulmány szakmai vitájában kérdésként merült fel, hogy a nyugdíjrendszer befolyásolja-e egyáltalán az emberek megtakarítási, munkavállalási döntéseit. Az egyik neves magyar közgazdász tagadta ezt. De nem azzal érvelt, hogy az emberek rövidlátók, hogy nem számolnak azzal, hogy mostani döntéseiknek milyen hatásuk lesz a nyugdíjukra. Tudják ők, hogy megöregedhetnek, készülnek is rá. De azt is tudják, hogy ha megöregszenek, és mégsem lesz elegendő megtakarításuk, akkor a kormányzat úgysem hagyja őket szegénységben. Mondhat most a politika akármit - gondoljákl, és sajnos jól gondolják -, ha sokan lesznek olyanok, akik minimális nyugdíjat sem kapnának, akkor úgyis meg fogják változtatni a szabályokat, megemelik a nyugdíjakat, kap pénzt mindenki.

Ha túl sokat kell fizetni, a politika majd úgyis segít

Talán emlékszünk rá, néhány éve, amikor felpörgött a lakossági hitelezés többen írtak, beszéltek arról, hogy nem ártana elmagyarázni az embereknek: a hitelt vissza is kell majd fizetni. Hát, nem biztos, hogy igazuk volt... Ha elég sokan vesznek fel meggondolatlanul hitelt, akkor számíthatnak arra, hogy a politika segít. Különösen, ha közelednek a választások.

Persze legyünk pontosak: senki sem mondja ki, hogy a hiteleket nem kell visszafizetni. A mostani javaslatok csak azt célozzák, hogy az adósoknak ne úgy kelljen törleszteni a hitelt, ahogyan azt előre vállalták. A politika felülírja az adós és a hitelező között, közös akarattal aláírt szerződéseket. Milyen alapon?

Fals érvek a hitelszerződések teljesítése ellen

A közgazdaságtan (kis leegyszerűsítéssel) négy okot ismer arra, hogy egy szerződést ne kelljen teljesíteni: a kényszert, a megtévesztést, a gazdaság lehetetlenülést és a korlátozott racionalitást. A hitelszerződések esetén lehet, hogy ezek közül egyik-másik fennáll, de egyik sem indokolja a tervezett szabályozásokat. Lássuk őket egyesével!

Az egyik leggyakrabban felmerülő érv a hitelek kapcsán a kényszer: az adós, úgymond, rákényszerül a hitelfelvételre, és ezt a kényszert használja ki a bank. Vannak ugyan neves közgazdászok is, akik már akkor is hajlamosak a szerződés állami felülvizsgálatát javasolni, ha az egyik fél szorult helyzetben kötötte azt meg, de meggyőződésem szerint ebben tévednek. Az ő közgazdasági (vagyis ösztönzőkön alapuló, és nem a szegényekkel együttérző, elosztási) érvük az, hogy a szorult helyzet sokszor annak a következménye, hogy valaki kockázatot vállalt, és rosszul sültek el a dolgok. Ha ilyenkor ezek a kockázatot vállalt emberek nem, vagy csak nagyon drágán kapnak hitelt, akkor a jövőben mindenki megpróbálná elkerülni a kockázatos helyzeteket. Holott a közgazdaságtani modellek szerint a kockázatvállalást inkább ösztönözni kellene: ha mindenki kerülné a kockázatot, akkor nem lennének vállalkozások, innováció, újítás.

Ez az érvelés ugyan igaz - bár normális szerződések esetén sem meggyőző -, csakhogy a hitelszerződések esetén ezzel súlyos érvvel gondok vannak: a szorult helyzet nem mindig a társadalom számára hasznos kockázatvállalás következménye. Például a felelőtlen gazdálkodást, a takarón túl nyújtózást, az ésszerű megtakarítások elmulasztását semmiképpen nem sorolnánk a támogatandó magatartások közé. Ráadásul, amennyiben ilyenkor nem engedjük, hogy a segítségért (esetünkben a hitelt nyújtó bank) magasabb árat kérjenek, akkor kevesebb segítséget találnak majd a bajbajutottak. Nyerni tehát alig nyerünk valamit (keveseket ösztönzünk kockázatvállalásra), viszont sokan maradhatnak segítség nélkül. Lehet, hogy drága a hitel, de még mindig kisebb gond a kamat, a törlesztés, mintha nem is lehetne felvenni.

És mi van, ha változik az árfolyam

A gazdasági lehetetlenülés érve azokban az esetekben alkalmazható, amikor a szerződés megkötése után megváltozik a helyzet, és emiatt valamelyik fél számára már aránytalan terhet jelentene (gazdasági képtelenség, az adott fél ellehetetlenüléséhez vezetne) annak teljesítése. A hitelszerződések esetén ez a gondolatmenet ugyan gyakran felbukkan a vitákban, de téves. Gazdasági lehetetlenülésre ugyanis csak akkor hivatkozhatunk, ha olyan probléma merül fel, amelyre a szerződés megkötésekor nem lehetett számítani. Az, hogy a hitelt vissza kell fizetni, vagy az, hogy devizahitel esetén az árfolyam változhat, csak nem tekinthető már előre nem látható eseménynek...

A korlátozott racionalitás is gyakori érv. Eszerint az adós és a hitelintézet nem egyenrangú, amikor szerződést kötnek. Az adós nem értheti mindazt, amivel egy hitelszerződés jár. Adhatunk neki akármennyi információt, valószínűleg rövidtávú érdekei vezérlik majd, nem lesz képes elutasítani a hosszabb távon számára hátrányos szerződéseket sem. De ha egyszer azt mondjuk, hogy nem is kell felelősséget vállalnia a döntéseiért, ha azt látja, hogy a többieket megvédte a politika, akkor nem is fogja megtanulni, hogy mivel jár, ha hitelt vesz fel. Magyarország a rendszerváltás óta nem védett meg adósokat (leszámítva a közműhátralékosokat 2000 környékén). Most először látunk ilyen nagyszabású programot. Ha most megtesszük a tervezett lépéseket, és elkezdjük védeni az adósokat korábbi döntéseik következményeitől, akkor nem lehet majd visszafordulni; a továbbiakban az adósok mindig hivatkozhatni fognak arra, hogy korábban látták: „jár a segítség".

Végezetül lássuk a megtévesztés érvét. Ez talán a leginkább megfontolandó. Eszerint, ha az adós nem tudja, hogy milyen feltételekkel köt szerződést, akkor nem is vállalhatja felelősen az abból származó kötelezettségeket. Márpedig a hitelszerződések a futamidő alatt gyakran változnak. A magyar szabályozás szerint a bankok, amennyiben előre felhívják az adósok figyelmét a változtatási lehetőségre, akkor a szerződés bármelyik pontját egyoldalúan átírhatják. Elég, ha azt hirdetményben 15 nappal a változás előtt kifüggesztik. Hogyan készülhetnének fel erre az adósok? - szól a kérdés. Ők ezeket a változásokat nem írták alá, sőt időt sem kapnak, hogy refinanszírozó hitelt keressenek, hogy kilépjenek a szerződésből. Miért kellene akkor elvárni tőlük, hogy teljesítsenek egy olyan szerződést, amit soha nem fogadtak el? Logikusan hangzik. Csakhogy... Az adósok a hitelszerződés aláírásakor elfogadták azt, hogy a bank változtathat a feltételeken. (És nem is a bankszerződés az egyetlen olyan, amelyben valamelyik felet feljogosítjuk arra, hogy bizonyos határokon belül egyoldalúan megváltoztassa a feltételeket. Ilyen például a munkaszerződés is, de gyakran egy egyszerű megrendelő-szállító, szolgáltató viszony is.) Persze elképzelhető, hogy a bank valóban nem tájékoztatta az adóst a változtatás lehetőségéről, vagy olyan feltételeket ír át, amelynek változtatásáról a szerződéskötéskor nem volt szó. Ez ellen tényleg lehetne és kellene tenni valamit. De ezzel a mostani tervezetek nem foglalkoznak.

Elkapkodott, elfogadhatatlan javaslatok

Lássuk ezek után, hogy mivel foglalkoznak a bankellenes javaslatok!

Személyi csőd. Az ötlet lényege, hogy aki nem képes adósságát visszafizetni az öt évre engedje át vagyona és jövedelme egy (a tervezetben egyébként nem meghatározott!) részét egy vagyongondnoknak. A vagyongondnok ebből fizetné vissza apránként a tartozást. Öt év után azonban a még fennálló tartozást elengednék. Összehasonlításként: a mai szabályozás szerint, ha valaki nem fizeti vissza adósságát, akkor végrehajtást lehet ellene indítani. Ebben a vagyona egy (meghatározott!) szint feletti részét a hitelezők elárverezhetik, illetve jövedelme egy (meghatározott!) szint feletti részére pedig mindaddig igényt tarthatnak, amíg a tartozást nem rendezik. A személyi csődről készített anyag két legfeltűnőbb tulajdonsága az, hogy megkerüli a fontos kérdéseket, illetve az, hogy célja nem az, amit elsőre gondolnánk: nem az adósok helyzetének javítása. Az előkészítetlenséget láttuk: az anyag azon túl, hogy öt év után elengedik a tartozást, gyakorlatilag semmit nem válaszol meg. Nem mond semmit például arról, hogy mekkora lesz a csődvagyon, vagyis az a vagyon, amire a hitelezők igényt tarthatnak. Ezzel szemben megtudjuk, hogy a vagyongondnokoknak kötelezően részt kell venniük egy képzésen. (Természetesen, ennek tartalmáról semmit nem mond a tervezet...) A törvény célja pedig? Írva vagyon: az adóbevételek maximálása. A logika: a mai végrehajtási szabályok arra ösztönzik az adósokat, hogy inkább feketén dolgozzanak, fekete jövedelemre tegyenek szert, így próbálják megkerülni a végrehajtást. Az öt év utáni elengedés viszont az Igazságügyi Minisztérium szerint értelmetlenné teszi a jövedelemeltitkolást, és ezért az adóbevételeket is emeli. Közgazdasági logika 2008-2009, Magyarország...

Uzsoratörvénykezés. Ilyen néven ismeri a szakirodalom a kamatmaximáló törvényeket. Mindenekelőtt kezdjük egy egyszerű közgazdasági összefüggéssel: amennyiben maximáljuk a kamatot, annak nem az lesz a következménye, hogy akik eddig magas kamatot fizettek, azok olcsóbban jutnak hitelhez. A következmény az lesz, hogy nem jutnak hitelhez. Legalábbis nem legálisan. Marad nekik a „kamatospénz". Érdemes hangsúlyozni: súlyos bűn összemosni a két „uzsoraformát"! A magas kamatot kérő (cserébe gyors, egyszerű adminisztrációt és lazább hitelképesség-vizsgálatot ígérő) pénzintézeteket élesen el kell választani az erőszakkal erősen összekapcsolódó fekete kölcsönök világától. Ha az elsőt megtiltjuk, a hiteligényt még nem csökkentjük - ha legális hitel nem lesz, akkor marad az illegális. Persze könnyű elfelejtkezni azokról, akik nem most járnak a politikusok irodáiban a hitelszerződéseik magas kamatai miatt, hanem majd négy-öt-hat év múlva szembesülnek egy-két valódi uzsorás verőlegényeivel.

A személyi csőd tervezete e tekintetben legalább egyértelműen fogalmaz: a tervezett csődeljárás nem kíván a (mély)szegénységben élőkön segíteni. A cél a középosztály, és az alsóközéposztály megsegítése. Vagyis a talán legjobban mozgosítható szavazópolgároké. Más kérdés, hogy a logika esetükben is igaz: ha akadályozzuk a mostani hitelek megtérülését, azzal a jövő potenciális adósaitól tagadjuk meg a hitel lehetőségét is. De ők most nem szavaznak.

Általános szerződési feltételek módosításának korlátozása. A módosítási javaslatban több eltérő elem is helyet kapott. Vannak közöttük olyanok is, amelyek hatása akár pozitív is lehet - ilyen a fogyasztók tájékoztatásának javítása. Például, ha a szerződést a közzététel után nem 15, hanem csak 60 nappal lehet módosítani, akkor arra a fogyasztók jobban fel tudnak készülni. Különösen, mivel a változásról levélben is értesíteni kell az ügyfelet. Csakhogy ezek egyben többletköltségeket is generálnak. Elsősorban: a két hónapba telne, hogy a bankok egy-egy pénzpiaci változást beépíthessenek a hiteltörlesztésbe. Ez bizony azt jelenti, hogy eleve magasabb kamatokkal, rosszabb kondíciókkal fognak számolni - készülve arra, hogy esetleg két hónapig maguknak kell majd a többletköltségeket finanszírozni. Ki fogja ezeket megfizetni? Nem épülnek majd be ezek véletlenül a díjakba, nem fognak emiatt a bankok kamatot emelni? Könnyen lehet, hogy lesz olyan fogyasztó, aki inkább fizetne kevesebbet és ezekre az információkra sem tart igényt. Bármilyen furcsa is, lehetnek olyan adósok, akik előre átgondolták, elfogadták, és ezért alá is írták, hogy a bank módosíthatja a feltételeket. Ők nem akarnak csak azért magasabb díjakat, kamatot fizetni, mert a politika meg akarja őket védeni...

Az csak hab a tortán, hogy a jelenlegi javaslat olyan megfoghatatlan követelményeket tartalmaz, mint például: a módosításra akkor kerülhet sor, ha „a módosítandó költségelemre kihatással bíró feltételek" megváltoznak. És majd a Tekintetes Hivatal vizsgálni fogja, hogy melyik feltétel ilyen, és melyik nem ilyen... A GVH javasolja is, hogy legyen a fogalmazás egyértelműbb: „csak a pénzügyi szolgáltató érdekkörén kívül eső, objektívan igazolható, ellenőrizhető és kiszámítható" körülményekhez lehessen kötni a módosítást. Ez a megoldás azonban lényegesen több kockázatot tolna át a bankokra, ami ismét csak a hitelköltségek emelkedését vonja maga után. A cechet pedig vélhetően ismét az adós fizeti majd. Még szerencse, hogy van hivatal, amely védi az érdekeit. Ha akarja, ha nem. Persze van olyan adós is, aki hajlandó kifizetni a magasabb kamatot, költséget, ha az ilyen általa nem várt változásoktól megóvják. Melyik csoport a népesebb? Ki tudja? Egy dolog biztos: a politika a szerződést felelőtlenebbül aláírók védelmét tartja fontosabbnak.

Előtörlesztési díjak korlátozása. A GVH egyik fő célpontja a bankváltás nehézsége. Szerintük ez a versenyt torzítja. Mint az elemzésből kiolvasható az „igazi verseny" az, ha egy jobb ajánlat esetén szabadon válthatunk, függetlenül attól, hogy már egy szerződés részesei vagyunk. Hogy jön ahhoz egy bank, hogy egy vele szerződésben álló ügyféltől elvárja, hogy a szerződésben vállalt kötelezettségeit teljesítse, és nem engedi, hogy azonnal más bankhoz szaladjon, amit ott egy kicsit kedvezőbb kondíciót talál? Az előtörlesztési díj az egyike ezen „elfogadhatatlan, versenyt torzító korlátozásoknak". Talán a legfontosabb közülük. A GVH azt követeli, hogy az előtörlesztési díjat egyrészt maximálják, másrészt ne haladhassa meg a bankoknál az előtörlesztés miatt igazoltan felmerülő költségeket. Azt ugyanis ők sem tagadják, hogy az előtörlesztéssel többlet-adminisztráció jár. Azt a költséget is elismerik, hogy amennyiben kiesik a bank portfóliójából egy hosszabb távra tervezett bevétel, akkor azt egy újjal kell pótolni. De ezen a valódi káron túl további előtörlesztési díjat ne lehessen felszámolni.

A közgazdaságtan számára az előtörlesztési díj egyfajta szerződésben szabályozott kártérítés. Tény: a GVH követeléséhez hasonlóan, sok ország jogrendszere - például az amerikai - nem szereti, ha a kártérítés meghaladja a kár összegét. (Tegyük gyorsan hozzá: kontinentális Európában éppen azért engedik, hogy a szerződésben kikötött kártérítés, kötbér meghaladhassa a kár értékét, mert tudják, nincsenek olyan okos bírók és hivatalnokok, akik pontosan meg tudnák mondani, hogy mekkora is a valós kár...) Ismétlés a tudás anyja: a szerződést teljesíteni kell. Ha valaki vállalta, hogy előtörlesztéskor díjat fog fizetni, akkor utána teljesítse azt. Mondhatjuk persze, hogy néha a bankok egyoldalú szerződésmódosítása révén kerül be ez a passzus a szerződésben. A GVH jelentés is hivatkozik ilyen esetekre. De: a szerződést a módosítás jogával együtt írta alá az ügyfél. (Mint már említettük: ha a módosítás jogáról nem tájékoztatták, az más probléma, de a GVH-vizsgálat az előzetes tájékoztatás kérdését fel sem vetette.)

Ráadásul az előtörlesztési díj korlátozása is hasonló hatásokkal járna, mint amit az általános szerződési feltételeknél láttunk. A díj maximálásával a bankra tolnánk bizonyos kockázatokat, amely arra vélhetően a hitelköltségek, a kamatok emelésével reagálna. Ma alacsonyabb kamatot, díjakat fizetünk, cserébe azért, hogy nehezebben (magasabb összeg lefizetése esetén) hagyhatjuk el a bankot. Ezt a gyakorlatot a GVH tiltaná. Szerintük nem egészséges, ha valaki ilyen elkötelezettséget vállal, pusztán azért, hogy így alacsonyabb kamatokat és díjakat érhessen el.

Pedig volna még néhány jó ötletük...

Ezek voltak a kész tervek. Vannak persze olyanok is, amik még csak ötletként merültek fel. Ezek közül most hadd emeljem ki csak azokat, amelyek valóban azt szolgálják, hogy ebben az országban legalább húsz év múlva jól működő gazdaság és társadalom legyen. Mert szerencsére, ha csak elvétve is, de ilyenek is akadnak. Elsősorban a fogyasztók tájékoztatását javító eszközöket kell említeni. Például azt, hogy a GVH szerint is felül kellene vizsgálni a thm-rendszert. Tudni kell, hogy nincs olyan számítás, amely minden költséget (például az árfolyamkockázatot, vagy az előtörlesztési díjat is) pontosan mérne, ráadásul egyetlen indexszel nem írhatjuk le mindenki számára a legkedvezőbb hitelt: a különböző preferenciájú adósok a kamatok és a díjak más-más kombinációjára érzékenyek.

Láttuk például az eltérést azok között, akik tervezik, hogy elhagyják a hitelt nyújtó bankot és azok között, akik nem, egyikük számára fontos az előtörlesztési díj, a másik számára nem. A legjobb megoldás, mint a GVH javaslatiban is felmerült, egy hiteleket összehasonlító, közérthető és naprakész web-oldal felállítása lenne. A másik roppant megfontolandó javaslat az, hogy legalább az állami támogatás ne torzítsa a bankválasztást: ha valaki valóban refinanszírozni szeretné a hitelét, akkor a támogatás az új hitelre is átvihető legyen.

Az adósok felelőssége

A magyar politika tehát felsorakozott az adósok védelmére. Közeleg a választás - mostanában jobb, ha minden politikus elfelejti, hogy az adósok maguk is akarták a hitelt, vállalták annak kondícióit. A kondíciók között azt is, hogy azok változhatnak. Egy jól működő gazdaság, társadalom (ha akarjuk: a kapitalizmus) fontos alapelve a felelősségvállalás is: vállaljuk fel döntéseink kellemetlen következményeit is. Ne bújjunk azok elől, például a szavazatunkra vadászó politikusok háta mögé.

De a fogyasztói felelősség (tegyük hozzá, hiszen ezzel erősen összefügg: a fogyasztói tudatosság) hazánkban ugyanúgy hiánycikk, mint sok minden más. Persze miért is alakulna ki, ha van gondoskodó apukánk (paternalista államunk). Ennek érzékeltetésére álljon itt egy gyöngyszem a személyi csőd előterjesztésből:

A koncepció nem zárná el az adóst az eljárás kezdeményezésétől (a személyi csődtől) pusztán azon az alapon, hogy a lejárt adósságtömeg kialakulásáért megfontolatlan döntései miatt felelősség terheli. Eltekintve attól, hogy a felelősség (jobban mondva az adósi felelőtlenség) vizsgálata hosszú és nehézkes bizonyítási eljárás elvégzését igényelné, értelme sem igen lenne annak, ha az állam a magukat meggondolatlanul „túlvállaló" adósokat kötelezően kizárná az eljárások esély-javító alkalmazásából.

Nem érthető? Lefordítom. Az, hogy valaki aláírt egy szerződést, még nem elég ok arra, hogy felelőssé tegyük annak teljesítéséért...

(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Közjó és Kapitalizmus Intézet munkatársa.)