A világ pusztulásra van ítélve

Képzeljük el, hogy egy szobába ültetik Mozartot, Ligeti Györgyöt, James Brown-t, valamint DJ Bobót, és megkérik őket, hogy határozzák meg, mi lesz ezentúl a zene. Amit ők mondanak, azt hallgatjuk. Tegyük fel továbbá, hogy Mozart nem veri agyon zongorájával DJ Bobot, valamint hogy James Brown fantasztikus lábmozgása nem tereli el az érintettek figyelmét a valódi problémáról. Ha kompromisszumos megoldást kell találniuk, jó eséllyel a több hétig tartó tárgyalás után meg tudnának állapodni egy dóban. Onnantól kezdve az emberiségnek azt az egy hangot kéne hallgatnia, a nagyok ugyanis képtelenek ennél összetettebb közös dallamban megállapodni.

Ugyanarra az egy hangra kelni, azt hallgatni az autóban, arra járni táncolni, esküvőre bevonulni nem sok meglepetést ígér, de még mindig elfogadhatóbb, mint egymilliárd embert szomjhalállal fenyegetni, egész országokat eltüntetni az óceánban, menekültek hullámait megfékezni Európa határainál, elviselni a szicíliai hőséget Magyarországon. Márpedig a globális felmelegedés következményeiből egy igazi best of világvége listát lehetne összeállítani, komoly a probléma, a folyamat megállításának azonban egy hasonlóan életképes módját választották, mint a cikk elején tárgyalt zeneelméleti összejövetel.

Az elképzelések szerint Koppenhágában olyan dokumentumot kellett volna megszövegezni, amit aztán mind a 192 ENSZ-tagállam aláír. Mindegyik. Ha a félmilliós Zöld-foki Köztársaság beint, akkor vége a bulinak, mindenki mehet sértődötten haza, anyukám, én megpróbáltam, de a zöld-fokiak másképp gondolták, baszhatjuk a bolygót.

Az Európai Unió közelmúltban ratifikált lisszaboni szerződése egyebek közt pont azért jött létre, mert a döntéshozók tudták, hogy az egységes álláspont ideje lejárt a 27 tagú közösségben. Ami hat országgal még ment, az 27-tel már nyűg, a döntési mechanizmus ezért radikális átalakításon esett át: a legtöbb kérdésben megszűnt a vétójog, elég a tagállamok 55 százalékának az egyetértése egy kérdésben, ha azok legalább a lakosság 65 százalékát képviselik. Az unión belül ugyanis pontosan tudják, hogy a 400 ezres Málta nem fog szórakozni a 82 milliós Németországgal, ahogy azt is, hogy lehetetlen tökéletes egyetértésre törekedni egy olyan közösségben, aminek tagja Bulgáriától az írekig mindenki. Vagy akárcsak Magyarország és Szlovákia.

Ha ezt a nehézkesen működő EU-t egy jópofa, újszülött malacként képzeljük el, akkor az ENSZ-konferencia a 730 kilós Big Norm, ami végső soron a mozgásképtelenségbe pusztult bele.

Józan ésszel végiggondolva ugyan mekkora esély van arra, hogy bármiben is meg tud egyezni Izrael és Irán, legyen szó akárcsak az ég színéről vagy a gravitáció létezéséről? Hogyan tudna egységes álláspontot kialakítani szegény és gazdag, fejlett és fejlődő, muszlim és keresztény, csigazabáló és az állatot saját belébe visszatöltő, ha mindannyian másképp látják, mindenkinek mást jelent ugyanaz a probléma? Főleg, hogy a globális felmelegedés nem is mindenkinek probléma: az oroszok pár évvel ezelőtt például még azt hangoztatták, hogy tulajdonképpen jól járnak vele, végre be tudják vetni banánnal az óriási, fagyott tundrát.

Egy ilyen cifra közösségben ha mégis van megállapodás, az olyan, mint a koppenhágai: mindenki tudja, hogy valamit tenni kéne, de nem tudnak megállapodni a tennivalókban, ezért 192 ország 110 állam-, és kormányfője, kétezer főnyi küldöttsége két heti tanácskozás után végül megegyezett abban, hogy tovább egyezkednek. A többség azonban még ebben sem tudott egyetérteni, számtalan ország jelezte, hogy tudomásul vette a dokumentumot, de nem támogatja azt. Nem támogatják a nagy büdös semmit. Vannak, akik támogatják.

És ez már így is marad. Hiába szentségelnek a németek, amiért a világ képtelen tovább látni a holnapnál, mert a kínaiak meg ugyanúgy szentségelnek, amiért Európa nem nézi a tegnapot. És ebben a helyzetben teljesen mindegy, hogy épp kinek van igaza (nekünk van), mert a felmelegedés nemcsak azoknak csap majd oda, akik akarat híján nem tettek ellene, bár igaz, hogy elsősorban pont nekik.

Addig viszont nem lesz előrelépés, amíg a klímaváltozás megállítása mellett elkötelezett államok rá nem kényszerítik gazdasági és politikai eszközökkel a kevésbé elkötelezetteket a helyes döntés meghozatalára. A mostani helyzet nem az udvariasságról, az egymás értékeinek az elfogadásáról, meg a ki kezdte előbbökről szól, hanem a bolygó jelenlegi állapotának fenntartásáról, az évmilliárdok alatt kialakult törékeny rendszer stabilizálásáról. Akinek nem tetszik, annak el lehet menni, van egy rakás másik égitest az univerzumban, amit tönkre lehet tenni. Ezt meg próbáljuk valahogy élhetőre pofozni, ha már sok millió közül éppen  a Föld-nevű döntött úgy, hogy parazitát növeszt magára.

Van persze másik lehetőség is, hiszen a gazdasági lobbi előbb-utóbb magától is kikényszerítheti a változást: egyre erősebbek az alternatívok, óriási üzlet van a szélerőművek, napelemek gyártásában, és miközben a kőolaj ára évtizedes távlatban egyértelműen nő, addig a tiszta versenytársak olcsóbbak lesznek. És valakiknek már ebben van a pénze. Ugyanolyan dörzsölt, pénzügyi manőverekre képes szivarozó üzletemberek ezek, mint akik az olajipar mögött állnak, ők is képesek bármikor megvédeni a milliárdjaikat. És egyre több milliárd ül azokban a szélerőmű-gyárakban, amik napról-napra több hasznot hoznak valakiknek, akik pusztán üzleti alapon a a világ megmentői lehetnek.