Orbán és az elárvult konzervatívok

A Fidesz nem konzervatív párt, soha nem is volt az, a 90-es évek második felének konzervatív irányultsága ellenére sem. A Fidesz egy olyan nagyvállalat, egy olyan zártkörű részvénytársaság, amelynek két üzletága van. A cég politikai üzletágát Orbán Viktor vezeti, ő egyben az igazgatóság nagy tekintélyű, vízió- és imázsformáló elnöke is.

A másik, a gazdasági üzletág vezetőjéről a Fideszben úgy beszélnek, hogy „az ember, akinek nem mondjuk ki a nevét”. A politikai üzletág célja a politikai piacon elérhető profit, a szavazatok maximálása. Ennek érdekében a stratégák jó érzékkel és éles szemmel választják ki a mindenkori piaci réseket, majd kifejlesztik az ezek betöltésére legalkalmasabb politikai termékeket.

Így volt a Fidesz a 80-as évek végén – amikor a liberalizmus volt épp kurrens politikai termék – kérlelhetetlenül liberális. Majd amikor Antall József halálával egy új politikai rés betöltésére kínálkozott lehetőség, lett a Fidesz 2000-ig, Chikán Attila gazdasági miniszter menesztéséig konzervatív párt. Ezután kezdődik a populizmus lassú térnyerése, kezdetben alig észrevehetően, majd lesz ez egyre tudatosabb irányváltás – párhuzamosan az állami redisztribúcióból élők számának növekedésével.

A korai kormányzati periódus szimbolikus aktusai után (mint a koronaúsztatás, milleniumizászló-adományozás) a matolcsyzmus térnyerésével lett egyre inkább államközpontú a gazdaságpolitika is. Az egységes kormányzati időszak akkor még jótékonyan elfedte a külső szemlélők elől azt, ami az ellenzéki évekre nyilvánvalóvá vált. Azt, hogy a Fidesz az önálló egzisztenciák konzervatív támogatója helyett – a közvélemény átalakulásának hatására – egyre inkább az állami védernyő alá vágyókat kiszolgáló populista párt lett.

Populizmusában persze nem különbözik eddigi legfőbb vetélytársától, a másik meghatározó politikai vállalkozástól, a szocialista párttól. Tíz éve licitálnak egymásra abban, miként tudnának az egyre kisebb állami tortából egyre több embernek egyre nagyobb szeleteket vágni. Ez magyarázza azt is, hogy egyik pártban sem a termékfejlesztők, tehát a közpolitikák kidolgozói a meghatározó háttéremberek, hanem a sales és marketing részleg.

A követendő irányvonalakat az elnöki stábokban közvélemény-kutatók és beszédírók határozzák meg miután heti rendszerességgel megszondáztatják a kiszivárogtatások, fontosabb törvények és beszédek fogadtatásának hatását.  A Fidesz az ellenzékben eltöltött nyolc évben tökélyre fejlesztette azt a politikát, ami a közvélemény legkisebb rezdülésére reagálva alakítja stratégiáját. Ez persze a termékfejlesztők dolgát alaposan megnehezíti, hiszen a legszélesebb választói tábor megtartása érdekében egymástól nagyon távoli, esetleg egymásnak ellentmondó elemeket kell egy közös politikai termékké összegyúrniuk.

Ezért születnek olyan lassan a közpolitikák, ezért lesznek olyan esetlegesek és inkoherensek – akár választási programról, akár Új Széchenyi Tervről, akár közoktatási programról van szó –, hisz egymással ellentétes érdekű csoportokat kell bennük egyidejűleg kedvezményekhez juttatni. A közvélemény által vezérelt populista politika ára tehát a gyenge minőségű szakpolitika (miként azt a szociálliberális kormány működése is példázza).

A konzervatív párt mítosza a Fidesszel kapcsolatban sokkal tovább élt, mint ameddig a Fidesz valóban konzervatív politikát folytatott. Ebben minden érdem Orbán Viktoré. Bár az MDF is pályázott a konzervatív párt címre (és szakpolitikai értelemben sokkal inkább ki is érdemelte volna, hiszen például Medgyessy száznapos programját egyedül az MDF nem szavazta meg), labdába sem tudott rúgni, épp Orbán Viktor igazgatóság elnöki teljesítménye miatt. Orbán olyan politikai topmenedzser, aki a mai politikai palettán egyedül álló módon tud két fontos dolgot egy személyben. Hidegfejű, hatékony menedzser és lánglelkű próféta.

E két énje teszi alkalmassá arra, hogy pártja kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen vezetője legyen. A legsikeresebb vállalatvezetők Orbánhoz hasonlóan rendszerint autoriter személyiségek, akik azonban nemcsak arra képesek, hogy végletekig centralizált szervezetükön ellenkezés nélkül keresztülverjék döntéseiket, hanem arra is, hogy megalkossák a szervezet vízióját, mission statementjét. Orbán Viktor nemcsak arra képes rávenni pártját, hogy folyamatosan alkalmazkodjon a változó piaci kereslethez, hanem egyúttal az új termékekhez új politikai ideológiákat is kínál.

Orbán Viktor – hívei szerint rámenős, ellenfelei szerint agresszív – topmenedzserként nem egy értékrend, hanem a tekintélyelvű vezetési stílus és vezetői típus megtestesítője. Nem konzervatív politikus, mint volt Antall József, és nem is kereszténydemokrata, mint Hofmann Rózsa, vagy nemzeti radikális, mint Vona Gábor. E politikusok mozgatórugója az volt, és ma is az, hogy a saját világképüknek megfelelően rendezzék be Magyarországot.

Orbán Viktor nem egy értékrendet, hanem egy értékrendfüggetlen, eredményes hatalmi berendezkedést akar megvalósítani. A gyors és kiszámítható döntések érdekében formálta át és központosította a végletekig a Fideszt.  Most pedig a Fidesz alapszabálya szolgál mintául az Alkotmány megírásához. Orbánt az output érdekli, a hatékonyság és hatásosság, ezért a döntéshozatal folyamatából minden hátráltató elemet kiiktat.

De nem azért, mert diktátor, nem azért, mert élvezi az elnyomást. Hiszi, hogy a leghatékonyabb menedzserként egyedül ő képes piacra vinni a legkorszerűbb politikai terméket, amit persze az ő próféciái alapján dolgoztak ki. Kétsége sincs, hogy ez az új termék nemcsak megkönnyíti a fogyasztók életét, hanem tisztes profitot is hoz majd a részvényeseknek. Az üzleti életben az ilyen céltudatos és csökönyös vezető sikert sikerre halmoz, mert a piac váratlan lerohanásával térdre kényszeríti a tétova versenytársakat. Ezért a részvényesek hálája övezi.

A politika világa azonban azért különleges üzleti környezet, mert a részvényesek egyben az alkalmazottak is. Az osztalék mértékén túl olyan nehezebben mérhető ügyek is befolyásolják őket, mint a közhangulat alakulása. Demokratikus közegben pedig a hegemón hatalmi berendezkedés még magas osztalék mellett is előbb utóbb visszatetszést szül. Ennek veszélyét megsokszorozza, ha ráadásul még a részvényesek vagyona is csökkenni kezd. Ugyanis még a kíméletlen nagyfőnököt is egy dolog minősíti kíméletlenül: az eredménykimutatás.

Orbán Viktor pontosan tudja ezt, ez az oka annak, hogy – az elmúlt három hónap tanulsága szerint – pártja és a maga politikai jövőjét is egy lapra teszi fel. Mivel a magyar részvények értéke az utóbbi években nagyot esett, a konkurensek papírjai pedig messze sikeresebbek, ezért a tulajdonosok elégedetlenek és türelmetlenek, a korábbi vezérigazgatókat könyörtelenül le is váltották. Olyan új topmenedzsert kerestek, aki megígérte, hogy vagyonuk végre gyarapodni kezd. A hogyanról nem esett szó, ez legyen az ő gondja. A részvényesek és a menedzsment így tartják sakkban egymást.

Ezért Orbán nem tehet mást, mint hogy – ha a legbizonytalanabb kimenetelű, legvitathatóbb intézkedésekkel is, de – állami beavatkozásokkal biztosítja a legfontosabb érdekcsoportoknak az életszínvonal emelkedését, míg a kevésbé fontosaknál legalább azt megpróbálja megakadályozni, hogy életszínvonaluk számottevően csökkenjen.

A választóknak a 2000-es évekre a kapitalizmustól megcsömörlött hatalmas rétegei öt éve minden kormánytól ezt várják. Hajdan ugyanis a magyar kispolgárok azért hagyták, hogy az elitek lecseréljék a nekik tulajdonképpen felemelkedést hozó kádárizmust a piacgazdaságra, mert azt remélték, így majd nem kell még egy emberöltőt várniuk az osztrák jólétre (ezzel Kelet-Európa kevésbé szerencsés nemzetei nem áltathatták magukat). De nem ezt kapták, ezért döbbenetes mértékben kiábrándultak a demokráciából és a piacból, amelyek nem váltották valóra reményeiket.

A közvélemény-kutatók, szociológusok és politológusok már nyolc–tíz éve tudják, hogy a magyar polgárosodás megakadt, és a társadalom mind nagyobb és nagyobb rétegei az államtól várják sorsuk jobbra fordulását. Nem csak az eredeti tőkefelhalmozás korának nyilvánvaló vesztesei, akik legalább a korábbi hallgatólagos közmegegyezés szerint nekik kárpótlásul járó rokkantnyugdíjhoz vagy szociális segélyhez ragaszkodnak. Nem is csak az állami alkalmazottak, akiknek száma a fogadkozások ellenére is minden ésszerűséget meghalad. Hanem még a piaci szereplők, a látszólagos nyertesek: a gyógyszerészek, az őstermelők és a kisebb nagyobb vállalkozók is az államtól várják kockázataik mérséklését és versenytársaik megregulázását.

Számtalan kutatás mutatta ki, hogy a közvélemény döntő többsége a parlamenti diskurzus helyett az egy párt dominálta politikai berendezkedést támogatja, erőskezű vezetőre vár, értékrendje szerint bezárkózó, államfüggő és individualista. Ez a társadalmi szövet teremtette kereslet 2010-ben szerencsésen találkozott össze a Fidesz és Orbán Viktor jelentette politikai kínálattal. Épp ezért semmi csodálni való sincs abban, hogy féléves kormányzásuk legellentmondásosabb intézkedései sem csökkentették támogatottságukat.

A Fidesz eddig sikeres stratégiájának folytatása azonban a világméretű gazdasági krízis után most rendkívüli kockázatokat rejt, és a választói akarat beteljesítésének óhajától vezérelt politikája gyakorlatilag a lehetetlenre vállalkozik. A hetvenöt százalékos skandináv foglalkoztatottsági szinttel biztosítható jóléti ellátásokat kívánja az ötvenöt százalékos magyar foglalkoztatás körülményei között garantálni.

Ez közgazdasági nonszensz. Az illúziók erejével összekovácsolt széles társadalmi bázis egyben tartása szinte megoldhatatlan feladat elé állítja majd Orbán Viktort. Három irány közül választhat. Az első kettő a belső erőforrások újraosztását jelenti, a harmadik további külső erőforrások bevonásával jár. Egyik sem veszélytelen.

A konzervatív fordulatot egy száznyolcvan fokos politikai irányváltás jelenti, amelyben a mostani nagy választói csoportok között történik meg az erőforrások újraosztása. Ekkor úgy csökkentik öt–nyolc százalékkal az állami újraelosztás mértéket, hogy közben egy befolyásos és erős csoportot – nyilván a képzett, aktív és adófizető polgárokat, alkalmazottakat és kisebb vállalkozókat – társadalmi bázisnak választanak, és csak őket részesítik kedvezményekben. Visszaadják a magánnyugdíjpénztárban maradó nem egészen százezer ember tb-nyugdíját, leszállnak a médiáról, különösen az internetről, és az új alkotmánnyal visszaadják az Alkotmánybíróság jogköreit.

A konzervatív polgárok megnyugszanak, a fiatal konzervatív bloggerek fényes győzelmet aratnak a liberális huhogók fölött. Az európai közvélemény is fellélegzik, mert úgy gondolja, hogy néhány tőkeerős multi különadója nem különösebben nagy ár az örök békességért. Ez a – nem túlságosan valószínű – út nemigen hoz majd többséget a következő választásokon, de nagy szolgálatot tesz az európai és a magyar demokráciának is.

A populista útnak két leágazása van. Az első verziót akkor követik, ha ugyan szeretnék, de mégsem állnak már további külső erőforrások (hitelek, illetve különadók) rendelkezésre. Így csak a mai szintű, mérsékelt belső erőforrásokból lehet a legnagyobb, ezért a politikai haszon szempontjából a legkifizetődőbb választói csoportot kedvezményezni. Ez aligha lehet más, mint az alsó középosztályi választók nagy részét kitevő nyugdíjasok, akikkel a Fidesz eddig is meglepően kesztyűs kézzel bánt.

Ez a modell a nemzedékek közti erőforrás-átcsoportosítás modellje, amikor is a mai nyugdíjasok igényeit a következő nemzedék kárára elégítik ki. Erről szól a nyugdíjmentő csomag, amit még meg lehet fejelni néhány hazafias, rendpárti és klerikális üzenettel. Ez az út hozhat még egyszer győzelmet Orbán Viktornak, de aztán soha többé, mert kiszorítja a politikából a fiatalabb és képzettebb polgárok új konzervatív pártja.

(Az előző két, a belső erőforrások újraosztását követő politikának van egy még valószínűbb alváltozata, a fenti két modell mixtúrája.  Ez a politikai megalkuvás vezérelte halogatás, amit a zajos kommunikációs offenzíva is csak ideig-óráig képes eltakarni. Ez a vegytiszta, értékrend és iránytű nélküli populizmus. Ekkor egyik erőcsoport sem kap túl sok kedvezményt, de cserébe – legalábbis átmenetileg – egyik sem szenved el óriási veszteségeket sem. Ez a kitörési pont nélküli vegetálás, a lassú lecsúszás, a tovább élő kádárizmus. A végét ismerjük.)

A harmadik út a mai populista politika folytatása, amely ezután is külső erőforrásokból próbál jólétet teremteni. A globális és lokális szereplők közti újabb forrásátcsoportosítás egy, a következő nemzedékig eladósodott országban nem több, mint hazardírozás, aminek a külső befektetők türelme vet majd véget. A nyugati befektetők a bezárkózó gazdaságpolitika és a keleties államfelfogás láttán aligha fognak tülekedni, hogy a fellendülés éveiben következő befektetéseik célpontjául Magyarországot válasszák.

A felmentő sereg a kevésbé finnyás keleti (kínai, netán orosz) tőke lehet. Míg azonban a Fidesznek az orosz államberendezkedéssel kapcsolatos felfogása egyre barátibb, az orosz tőkéhez fűződő viszonyára az ellentmondásos kifejezés is szépelgésnek tűnik. A kínai tőke előtt nyitottak az ajtók, azt azonban még ki kellene találni, mit is kínálhatunk az európai bevásárló körútra induló kínaiaknak mi, magyarok.

Míg a bajban lévő görögök a világ kultúrájának bölcsőjét, a spanyolok a leghosszabb mediterrán tengerpartot, az írek a legfejlettebb technológiát és amerikai piacokat adhatnak a jüanmilliárdokért cserébe, nekünk – a magyar szupremácia ellenére – sincs jelenleg különlegesebb vonzerőnk, mint a hatalmas kamatok. Ez az út nyugati vagy keleti tőkével egyaránt a csődbe vezet, ami nem csak a Fidesznek jelent bukást.

Épp ezért, mielőtt valamelyik populista kísérlet visszavezetne a Kárpát-medence és Kína között félúton található Levédiába, jó lesz megfordítani a lovakat! Van ugyanis a bezárkózó, ortodox értékrendű (a jelenlegi parlament pártok által lefedett) többség mellett egy nyitottabb és az európai felvilágosodás kultúráján nevelkedett nyugatias kisebbség is az országban. Ezek az egymástól idegenkedő és ezért nem is kooperáló konzervatív, liberális, posztindusztrális, és ki tudja, még milyen színezetű polgári demokraták mára politikai képviselet nélkül maradtak.

Így ha a konzervatív csoportoknak nem sikerül rávenniük az Orbán Viktor vezette Fideszt az általuk esetleg még mindig remélt konzervatív fordulatra, nemigen marad más választásuk, mint pártot gründolni – esetleg az újonnan formálódó polgári demokratákkal együtt –, egy trendi konzervatív formációt. Ellenkező esetben 2014-ben nem találnak egyetlen olyan pártot sem, amelyik kapitalizmust, alkotmányos jogállamot és polgári demokráciát akar. Nem lesz ott egyetlen konzervatív párt sem.

(A szerző fejlesztéspolitikai szakértő,
az NFÜ volt kommunikációs főigazgatója.)