A Holnap Ajtaja

Jó sűrű hétvége volt, szoci aktivistadzsembori az Arénában, fideszes cirkusz a Felvonulási téren, meg eszdéeszes utcabál. Azon nem voltam, mert akkora polgár vagyok, hogy csak a politika érdekel, nem a léha buli. Az MSZP-n azért nem voltam, mert nem vagyok se aktivista, se szimpatizáns, a buli színe még a bulinál is kevésbé érdekel. A Fideszén meg azért, mert azt úgyis leadja a Hír TV, és ott megnézhetem anélkül, hogy viktorviktorozó androidok közé kellene mennem.

Na mostan abból, hogy nem vagyok MSZP-aktivista, még nem következik, hogy érdekelt lennék a Változásban, ami az Orbán Viktor kedvenc szava lett manapság, mert ahhoz előbb tudnom kell, miben is állna a változás. Jelentem, most már, figyelmesen végighallgatva Orbán szavait, bizony egyszerre érdekeltté váltam, érzem, milyen jó lenne, ha sikerülne a változás.

Különben ugyanis rám törik az ajtót, ha jól értem.

Egyéb okát nem látom a drukknak az elmondottak alapján, sőt még azt sem írom alá, hogy Magyarország legény a talpán, ha változtatni kell, mert ez sem igaz, csak az, hogy egyes magyarok bizony nagyon értik a módját.

Nem mintha utálnám az életörömöt, a felhőtlen reményt, netán azt a rapet, hogy új gazdaság, új állam, új politika, csak éppen nem vagyok tökhülye, hogy elhiggyem, egy kormányváltás majd összefogdossa nekem a felhőket az égről, és reggel vicceket kapok majd a mobilomra az életöröm végett. Különösen irtózom viszont attól, ha megmondják, hogy örüljek, felhőtlenül. Továbbá kissé gyanús az a bizonyos gyermekjáték, ami 98 és 2002 között állítólag megvolt, csak azóta elgurult. Tessék majd nézni a Buzerát, ott van, meglett. Beszélőjékéről ismert, előkerül, ha elgurulna. Az meg végképp gyanakvóvá tesz, hogy akkor majd újra a helyükre kerülnek a dolgok, mert például engem meg a dolgaimat ne az új vagy a régi kormány rakjon a helyemre, hanem majd én keresek helyet magamnak meg a dolgaimnak. Meg mi az, hogy újra? Mikor voltak a Dolgok a Helyükön? Mondja már meg valaki: mikor volt az a konzervatív aranykor? A rendes kerékvágás kora?

De azt is mondja a jóember, hogy erőszakkal nem lehet rátukmálni az emberekre a változást.

Na de akkor milyen ajtót törünk kire?

Kevéssé érdekel, milyen gitárszólamokkal indul Orbán Viktor a sajtért. Álláspontja még mindig nincsen: ha a macskám felszalad a karnisra, az még nem álláspont, csak momentán ehhez volt kedve. Az viszont nagyon is érdekel, hogy mit lengetett be ezzel az ajtóbetöréssel. A tusnádfürdői szöveg utóéletét ismerve biztosan lesz majd valami ártalmatlan magyarázata, de azért vegyük csak át ezt az ajtós metaforát, édes fiam, még egyszer.

Szóval van a holnap ajtaja. Mink meg megyünk éppen arra jövő májusban, akarunk menni befele, az meg nem nyílik. Nosza, törjük be.

Szerintem meg szépen oda lehet fáradni a holnap ajtajához, és kopogni illedelmesen. Knock-knock-knocking on. Onnan jön a kopogtatócédula neve. Ilyenkor célszerű nagyon barátságosnak lenni, és még véletlenül se fenyegetőzni azzal, hogy esetleg betörjük. Lehet hazudozni, sőt pont a hazugság mértékéről szól az egész kampány; hogy ki tud akkorát mondani, ami még hihető. Lehet olyat is, hogy mind egerek leszünk a Marson, ahol nyalókából van a növényzet, és még ezért se jár büntetés, annak ellenére, hogy a Marson nincs se egér, se nyalóka. Legfeljebb nem hiszik el. Mindent már talán nem. Az ajtó túloldalán meg majd eldönti mindenki magának, kinyitja-e a maga kis ajtaját, és így összesen a változás bazinagy kapuját.

Aztán ha úgy alakul jövő májusban, hogy nem nyílik az az ajtó, akkor meg haza lehet kotródni futólépésben, betolni egy felest, és megpihenni sürgősen. Nem rugdosni, feszegetni, betörni. Mert akkor rendőrt hívok.