Eurót is, sztrádát is, hiánytalanul

Kell-e nekünk euró, és mikor? Erre a kérdésre a hajdanán olyan egyértelmű választ (hogy természetesen, és minél előbb) a politikusok újra elkezdték árnyalni, és ismét "megfontolás tárgyává" tették. Ebben a kormányzati ciklusban már másodszor, a második miniszterelnök és a harmadik pénzügyminiszter értekezik a kérdésről. Ha csak visszatekintünk az előző választási évre, 2002-re, jó nagyot csúszott a dolog, az akkor 2007-re tervezett csatlakozást ma már 2013-2014 körülire valószínűsítik. Ha ilyen ütemben toljuk ki a jövőben is nemzeti valuta feladását, azaz egy négyéves választási ciklusban 6-7 évet növelünk a céldátumon, akkor a kétségbeesés veszélyének olyan nagyon nincsenek kitéve a forintot féltők.

Ha egy nagyon fontos dologról beszélünk, amelynek a megvalósítását folyamatosan halogatjuk, ez nem vet ránk jó fényt, tehát a dolog fontosságát kell elbagatellizálnunk, és más, még kívánatosabb célok hangsúlyozásával kell megmagyaráznunk a bizonyítványunkat. Minősítetté válik az eset, ha ilyenkor előtérbe kerül a demagógia, olyan hamis sztereotípiákat húznak elő, mint a nemzeti érdekek megvédése az eurobürokraták diktátumától, vagy a jövedelmek felzárkóztatásának felvállalása néhány elefántcsonttoronyba zárkózott közgazdász úri huncutságával szemben. Azt állítani, hogy a költségvetés hiányának azért kell, hogy ilyen magas lennie, mert autópályát kell építeni, az a választok becsapása.

Ha sokat akarunk költeni autópályákra, akkor ne akarjunk minden másra is sokat költeni. Ha be akarjuk vonni a magántőkét a beruházások finanszírozásába, akkor azt ne csak a látszat kedvéért tegyük - mert át szeretnénk verni az EU statisztikusait -, hanem mert komolyan gondoljuk. Lehet gyorsan és jó minőségben autópályákat építeni magántőkéből, erre megvannak az üzleti módszerek, még valószínűleg olcsóbbak is, mint az állami beruházások. Már az előző kormányzati ciklus óta tudjuk, hogy az autópálya-építések során nem sikerül - hogy is kell mondani? - biztosítani a közpénzek hatékony, takarékos és átlátható felhasználását.

Nem azért kell egyensúlyban tartani az állam költekezését, mert néhány gonosz európai pénzügyi vezető valamilyen furmányos ötlettől vezérelve előírta, vagy mert az új EU-tagoknak a pénzügyi unióhoz való csatlakozását akarta hátráltatni. Azért kell a hiányt mérsékelni, mert a túlkötést az eladósodásból tudjuk finanszírozni, és ezzel a jövőnket veszélyeztetjük, és persze az EU pénztárcáját is. Talán mondhatnánk, hogy utóbbi nem a mi bajunk, de ha más tagoknak kell kisegíteniük bennünket, annak a végén súlyos ára lesz.

De ha folytatjuk a gondolatot, miért is kell nekünk euró, akkor számba kell vennünk, hogy különben jelentősen romlik majd a versenyképességünk a környező országokkal szemben, ahol majd előbb vezetik be a közös fizetőeszközt, és az ott termelő exportáló vállalatoknak nem kell majd devizát konvertálniuk. És ez komoly szempont lesz, ha eldöntik, melyik országban fejlesszék a beruházásaikat. Gyárakat zárhatnak be, és emberek veszíthetik el a munkahelyeiket a befektetők kockázatnövekedésének eredményeként.

De van más, a költségvetést és ebből kifolyólag az adófizetőket nagyon is húsbavágóan érintő kérdés: az euró bevezetésével olcsóbbá válna a hitel, mert alacsonyabb lenne a kamatszint, tehát kevesebb adót kellene befizetnünk a kamatok törlesztésére.

És különben is, tényleg azt a szégyent akarjuk, hogy mondjuk Bulgáriába utazva, a szófiai reptéren euróra kelljen váltani forintunkat? Ahogy abban már biztosak lehetünk, hogy Ljubljanában, Tallinban, Rigában, Vilniusban meg Pozsonyban és Prágában így lesz.

Ami jelenleg is folyik a gazdaságpolitikában, az kísértetiesen hasonlít a Kádár-kor "eladósodásból éljünk jól" politikájára, amelyből csak a privatizációs bevételekkel sikerült kikeveredni. Akkor csak az állam költötte el a befolyt hiteleket - mint kiderült nem túl hatékonyan -, ma már a lakosság is jelentős hitelfelvevő.

A pénzt pedig alapvetően nem-likvid felhalmozásba, ingatlanvagyonba fektetjük, illetve fogyasztási javakra költjük. Talán még senki nem gondolkodott rajta, miből fogjuk ezeket visszafizetni? A külföldi nettó eladósodottságunk röpke másfél év alatt 21 milliárd euróról 31 milliárd euróra nőtt, igaz ebből csak 3,4 milliárd euróért felel az államháztartás, a többi a magánszektoré.

Ha az összes - szépen fogalmazva - kvázifiskális kiadást (magyarul az összes állami simi-sumit, mint az MFB ügyletei, az autópályaügyek, a BKV finanszírozása, a Grippenek) is hozzáadjuk a hivatalos államháztartási hiányhoz, akkor a közeljövőben évente 7-8 milliárd eurót kell megfinanszíroztatnunk a külföldi befektetőkkel és hitelezőkkel. Jó esetben csak a felét kell felvennünk hitelben, a többit befektetik ide a beruházók.

Persze kérdés, milyen kamattal fognak bennünket hitelezni. Úgy tűnik, a politikusoknak ma ez tök mindegy, hiszen a végén úgyis a magánszektor és ezen belül a lakosság fizeti meg a számlát, de erre a következő választás után jövünk majd rá.

A szerző befektetési szakember