Imádok szabadon választani, de pont vasárnap kell új cipőt vennem

A szavazás elmulasztása olyan tabu Magyarországon, mint a leánygyermekünkkel folytatott szenvedélyes pásztoróra. Hiába követi el olykor a társadalom legalja, jobb családban az ilyesmi egyszerűen elképzelhetetlen. A beteges vonzódás az urnákhoz bizonyos fokig érthető, akinek negyven éven át csak a Hazafias Népfront jelöltje jutott, az nyilván könnybe lábadt szemmel vesz kézbe egy olyan szavazócédulát, amin a büdös kommunisták csak mellékszerepet kaptak. A mohácsi vészre való hivatkozás azonban szánalmas kifogáskeresés, ha Magyarország boldogulásáról van szó: aki a 2006-os országgyűlési választásokon szavaz, bárkire szavaz, valójában arról írja alá a papírt, hogy magasról szarik az országa jövőjére.

A nem-szavazás nirvánája felé vezető úton az első lépés annak megértése, hogy cselekedetünk nem egyfajta punk arcon köpése a rendszernek, a társadalomból a rétre kivonuló, a közügyek dzsungelében kiigazodni képtelen kis hülyék utolsó mentsvára. Még azok a viszonylag felvilágosult polgártársaink is, akik elismerik, hogy ép ésszel az idén nincs kire szavazni, azok is többnyire két látszólag tetszetős, ám játszi könnyedséggel földbe döngölhető ellenérv mögé bújnak.

Egyrészt ugye hogy igen, ezek tényleg mind bitófára való gazfickók, de mivel vannak köztük különösen magas bitófára valók, kötelességünk elmenni őellenük voksolni, gondosan kiválasztva a szóba jöhető lehetőségek közül a legkisebb rosszat. A Fideszre kell szavazni, mert ugyan tényleg lopnak, de különben tovább garázdálkodnak a kommunisták. A szocialistákra kell szavazni, mert ugyan tényleg lopnak, de különben visszajön a Kishitler. Az SZDSZ-re kell szavazni, mert ugyan tényleg lopnak, de különben örökre Mucsán maradunk. Bár a magyar nép esze ezúttal is csudálatosan csavaros, kénytelenek vagyunk rámutatni arra, hogy hála a jó istennek a demokrácia azért ennél egy fokkal kevésbé bonyolult. A demokrácia ugyanis pontosan azért van, azért harcoltuk ki mi mindannyian vállvetve a mosolygós 1989-es esztendőben, hogy ne kelljen belemennünk ilyen hülye alkudozásokba. Hogy csak rá kelljen néznünk egy számtalan lehetőséget kínáló szavazócédulára, és kiválaszthassuk onnan azt a logót, amelyik nekünk megfelel. Ha pedig nincs ott egy szál jó arc sem, akkor nyugodtan sarkon fordulhassunk, és otthon vedelhessük a kólát.

Talán valóban léteznek olyan helyek a világban, ahol ésszerű lehet a legkisebb rossz beikszelésének politikája. Eindhovent, Oslót és Tamperét képzelem ilyen helyeknek, de ha ezt a cikket olvassa valaki ezekről a demokráciában látszólag tobzódó helyekről, nyugodtan világosítson fel az ellenkezőjéről. Nekünk viszont nem jutott olyan rossz, amit egyáltalán kicsinek lehetne nevezni. Mégis, ki lenne az? Szekeres Imre? Kovács Kálmán? Mikola István? Herényi Károly? Ne áltassuk magunkat: milyen párt az, amelyik ilyen figurák kezébe szeretné helyezni az ország jövőjét? Milyen az a miniszterelnök-jelölt, akinek ezek a bizalmi emberei? Meddig hagynák a tulajdonosok a cégükélén egy olyan CEO-t, aki direkt söpredékkel veszi magát körül, csak hogy kényelmesen érezhesse magát az általuk a magasba tartott pajzson?

Viszont ha nem vagy hajlandó a legkisebb rosszra szavazni, és mindenki így gondolkodna, akkor működésképtelenné válna az ország, mondják végső érvként félig kiművelt polgártársaink. Ha tényleg senki nem menne el, akkor talán tényleg igen, de azért tegyük a szívünkre a kezüket: hát nem lenne kurva vicces? Mint az a hülye hippi jelmondat, hogy "képzeld el, ha rendeznének egy háborút, és senki nem menne el", csak háború helyett választással. Csodálatos lenne, de tényleg. A legnagyobb lökés a civil társadalomnak a francia forradalom óta, és mi, magyarok csinálhatnánk meg. Igazán kár, hogy ennek igen kicsi a reális esélye, de legalább ezt sem használhatják ellenünk, öntudatos nem-szavazók ellen.

Az úgy nagyjából világos, hogy valami szerencsétlen vidéki nyugdíjasnak, aki az egyik lábát a Don-kanyarban hagyta, a másikat még az Isonzónál, és aki ezen a két alkalmon kívül ki sem mozdult a falujából, ma pedig kizárólag a szomszéd budijából az ő udvarába átfújt Színes Bulvárlap-darabokból szerzi be információját a világnak állásáról, annak tudnak mondani valamit ezek. De hogy egy nyelveket beszélő, külföldön már megfordult, bérből és fizetésből élő, sikeres vagy kevésbé sikeres, fiatal vagy nem is annyira fiatal leánynak-legénynek mit, arról őszintén fogalmam sincs.

Amikor George W. Bush hatalomra jutott, Európában fel nem tudtuk fogni, miként kerülhetett egy ilyen szellemi vonatszerencsétlenség a világ vezető szuperhatalmának élére. Azon például hosszasan szörnyülködött Budapesttől Birminghamig mindenki, hogy Bush elnökké választása előtt összesen kétszer járt külföldön, akkor is Mexikóban. Nem volt nekije kulturális igénye arra, hogy megnézze a Big Bent vagy a Gül Baba türbéjét, a hülye bunkó texasinak. A angolon kívül pedig természetesen semmilyen nyelvet nem beszélt.

Nézzük meg most ezt a két miniszterelnök-jelöltet, ezt a két reneszánsz embert, ezt a két Csodálatos elmét, aki nekünk jutott. Az egyiket maga Soros György szemelte ki rendszerváltónak, a másiknál meg jobban nem is lehetett a rendszerváltás előtti elithez tartozni. Ez a két kiváltságos bunkó a mai napig fejenként egy-egy idegen nyelv elsajátítására volt képes, nevezetesen az angolra. A szerző szüleinek kommunisták által megroppantott hátával példálózni klasszikus bayerzsolti módszer, de hát az isten szerelmére, az apámnak, akinek az egyik szüleje vasutas volt, a másik meg háztartásbeli, őneki sikerült Gödöllőn két nyelvet megtanulnia a hatvanas évek végére, amelyek közül egyik sem az orosz volt. És még nyelvérzéke sincs, baszki!

A nyelvtudáson kívül is végeláthatatlan a példák sora, amelyekkel e két ember totális alkalmatlanságát illusztrálhatnám gyakorlatilag mindenre, és azt az adu ászt, hogy az egyikük csak a kommunista rokonai segítségével a másik meg még úgy sem volt képes dolgozni bármit is, azt ki sem játszanám. Persze, jobb helyeken sem kifejezetten a társadalom legjobb koponyái mennek el politikusnak, de azért ez a két vidéki sutyerák tényleg mindennek a teteje. A görcsös megfelelni akarásuk igazán egyenlővé teszi őket: az egyik még nagyon szeretne értelmiségi lenni, a másik meg már kurvára megsértődött, hogy nem sikerült.

Mit láthatna meg a már oly plasztikusan leírt, elbutult aggastyánon kívül bárki is abban az Orbán Viktorban, akinek aktuális imidzse a burgenlandi paraszt bemegy a városba sans gumicsizma életképen alapul? Vagy abban a Gyurcsány Ferencben, akinek gesztusaira, beszédére ma már kizárólag az eszelős szó alkalmazható precízen? Bushon én is bármikor nevetek jóízűt és hosszasat, de azért vessünk már időnként egy pillantást a hazai mezőnyre is.

(Ne legyünk igazságtalanok, azt azért el kell ismerni, hogy ez a két férfi magasan kiemelkedik a magyar politikusok közül. Az utóbbi tíz évben nálunk a bármely pártban karriert kezdők mintha direkt valami kisegítő iskolából lettek volna toborozva, ahol a kreativitás, a tudás és a herék hiánya kötelező volt a sikeres záróvizsgához. Két szó: Szíjjártó Péter. Még kettő: Újhelyi István)

A magyar futball megszűnésével muszáj lett, hogy tízmillió szövetségi kapitány országából tízmillió valami egyéb országa legyünk, és hát naná, hogy nem tízmillió Alain Delon, hanem tízmillió Tölgyessy Péter. Ez valami kelet-európai pótcselekvés lehet, a beteges belemártózás a közügyekbe, hogy minden seggfejnek nem csak hogy véleménye van az ország dolgairól, hanem kényszerét is érzi infantilis álláspontja közzétételének, ha a Népszabadság nem ad három oldalt, akkor legalább Kőbánya-Kispesten ordítva.

Talán engedékenyebbek lehetnék ezzel az össznemzeti tölgyessyzmussal szemben, ha lenne mellette más is. A helyzet azonban az, hogy míg egy Magyarország tetszőleges pontján kiválasztott száz fős nagykorú mintából hatvan-hatvanöten el fognak menni áprilisban szavazni, mert muszáj a hangjukat hallatni, ugyanebben a mintában jó esetben van egyetlen egy ember, aki tudja, hogyan kell 2006-ban felöltözni. Vagy mi az, hogy finom étel, és hol lehet olyat kapni. És ne jöjjön nekem azzal senki, hogy a szép ruhához meg a jó ebédhez sok pénz kell, mert hát nem kell.

Magyarországról teljes mértékben hiányzik az értés az élet úgynevezett igazán fontos dolgaihoz. Szarul öltözködünk, szart eszünk, szar helyekre járunk nyaralni, szart nézünk a tévében, szart a moziban, szar zenét hallgatunk, szar iskolákba járatjuk a gyerekeinket, szar bort iszunk, hagyjuk. Mindezt pedig anélkül, hogy egy csepp tudatosságot vinnénk a dologba, hogy felfognánk, a szar bor meg a szar Török Riviéra helyett egyszerűen választhatnánk valami jobbat és szebbet. Az, hogy Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor nyer-é áprilisban, eltörpül jelentőségében az olyan kérdésekhez képest, mint hogy mi a menő napszemüvegkeret 2006-ban, meg mi az idei jó film. Majd ha a közértben, az utazási irodában, az étteremben és a cipőboltban sikerült megtanulni választani, akkor már talán érdemes megpróbálkozni valami bonyolultabb választással is a kapitalista demokrácia faiskolájában, és egyébként is.

Egyébként is az azért nagyjából világos, hogy Magyarország 2006-ra beállt arra a sajátosan kelet-európai, valahol a belga demokrácia és a brazil banánköztársaság között félúton elhelyezkedő pontra társadalmi berendezkedésileg, ahol egészen addig maradni fog, amíg radikálisan fokozódni nem kezd a nemzetközi helyzet, összeomlik Amerika vagy lerohannak minket a szlovákok. El lehet ezen kezdeni siránkozni, mindenféle cikkeket írogatni, folyamatosan törekedni a dolgok jobbá tételére parlamentarice meg népkéviseletice, szaladgálni szavazni minden hülyeségre, elnökre, NATO-ra meg hogy legyen-e ötmillió románból magyar állampolgár. Vagy lehet ezektől a lehető legfüggetlenebbül, 16 évvel a rendszerváltás után végre elkezdeni élvezni az életet, meglesni mit esznek a spanyolok, mit néznek az angolok, újra lejárni a haverokkal focizni, elmenni kirándulni, össze-vissza kefélni a tisztásokon, megnézni a naplementét, végignézni az ablakból, ahogy hazabandukolnak a földekről a munkások.

Én április kilencedikén szépen felöltözöm, elmegyek egy jót ebédelni, délután felteszek valami színvonalas lemezt, este pedig megnézem a tévében a Racing Santander-Barcelonát. A meccs szünetében meg majd átkapcsolok az m1-re, hogy akkor ki nyert. Fog itt a halál fasza problémázni.

(A szerző a Matula Magazin szerkesztője. A cikk eredetileg ott jelent meg, de elkértük, mert jó.)