Ezt a csatát elvesztettük

Az Európai Unió egyik mellékcsataterén, az évente 1300 millió euró sorsát eldöntő borrendtartási harcban decemberben minden jel szerint eredményt hirdetnek. A 2008-ban életbe lépő rendtartás előkészítése különböző szinteken mintegy két éve zajlik.

A borpiacra termelő (fontos distinkció) európai szőlészeket, borászokat tömörítő szervezetek nem várt egyetértésben támadták a túltermelésért, a pazarlásért és a versenyképesség csökkenéséért egyaránt felelősnek tartott ma is érvényes rendtartást. A Brüsszelből irányított rendszer egy olyan párhuzamos szőlő- és bortermelés felépülését ösztönözte, amelynek célja már az uniós támogatással megvalósuló szőlőtelepítés időszakában sem a piacra termelés, hanem az ugyancsak uniós támogatással megvalósuló krízislepárlás volt. Több százezer hektárnyi szőlőt telepítettek alkalmatlan területeken, több millió hektoliter emberi fogyasztásra valójában alkalmatlan bort pároltak le kizárólag azért, hogy hozzájussanak az említett büdzsé nagyobbik részéhez. A borászszervezetek olyan új rendtartást kívántak, amely a világpiacon még mindig vezető, de pozícióból folyamatosan veszítő európai bor versenyképességét hosszabb távon javítja. Támogatja pléldául a klímaváltozással kapcsolatos szőlészeti kutatásokat, szőlészeti- bortechnológiai fejlesztéseket, segíti az európai borok promócióját, a fogyasztók számára használhatóbb tájékoztatást nyújt mind a hazai, mind az exportpiacokon. Úgy vélték, a döntések és ezzel együtt a költségvetés nagyobbik részét az EU-t kormányzó elveknek, így elsősorban a szubszidiaritás elvének megfelelően a felhasználáshoz közel, olyan szinten kell működtetni, amely tisztában van a helyi szükségletekkel.

Természetesen az előkészítés megindult az Európai Bizottság Mezőgazdasági Főbiztosságának szintjén is. Fischer Boel asszony és szakértői a gondok gyökerét nem a rendtartás hibáiban látták, hanem sokkal inkább magában a szőlőtermelésben. Úgy gondolták, a legnagyobb jó, amit tehetnek az ágazatért, az az, hogy kivágatják a termőterület 10 százalékát, össszesen mintegy 400 000 hektárt, és a támogatásokat a kivágásért osztják. A másik cél, a rendszer egyszerűsítése érdekében terület alapú támogatásra térnek át.

A tagországok kormányhivatalai közben ugyancsak hozzáláttak a reform előkészítéséhez. Az uniós hivatalnokoknál sokszor nagyságrenddel kevesebbért dolgozó minisztériumi dolgozók elképzeléseik alakításánál egyszerre kívántak megfelelni a szakmai elvárásoknak, a valamiféle eurósummában mérhető nemzeti érdeknek és az uniós bizottság kompromisszumkészséget díjazó elvárásainak. Tagországonként persze más és más önbizalomszinttel, szövetkezési és alkuerővel láthattak neki a feladatnak.

Beindult egy nem túl nyilvános, az eddigi pénzlenyúlók által generált lobbizás is az eddigi rendszer konzerválása érdekében, méghozzá valamennyi más szintnél nagyobb sebességgel és félelmetes hatékonysággal.

A rendszer konzerválására törekvő első kezdeményezést az a négy déli ország indította el, amely saját termőterületének vagy termelési volumenének arányánál lényegesen nagyobb mértékben részesült az 1,3 milliárdos mannából. Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, Franciaországban iparággá vált az uniós pénzek lenyúlása, természetes tehát, hogy még nem is eszmélt a többi csoport, amikor ezek már szövetséget kötöttek, hogy minden maradjon a régiben.

A reformfolyamat második esztendeje avval telt, hogy a különböző lobbicsoportok, kormány- és EU-szakértők egymást győzködték, szövetségeseket kerestek, kompromisszumokat dolgoztak ki.

A magyar borászszakmai szervezetek részt vettek a nemzetközi egyeztetési folyamatban, közreműködtek a nemzeti álláspont kidolgozásában. Végül a magyar kormányálláspont igencsak becsülendő módon az európai borászszervezetek véleményéhez állt a legközelebb.

Az Európai Bizottság igen jól fizetett tisztviselői más erőtérben mozogtak. Nem volt idejük megsértődni azon, hogy a szakma és a tagállamok egyöntetűen utasították vissza reformterveiket, amelyek szerintük az európai piac kiszolgáltatottságát növelték volna az újvilági borokkal szemben. Szorította őket az idő, saját ütemtervük szerint a rendtartás reformját még a decemberben lejáró portugál elnökség alatt tető alá kellett hozniuk. Tudomásul vették, hogy a tervezett 400 000 hektár kivágását elutasították mind a szakmai szervezetek, mind a tagországok, elfogadták, hogy a kassza 60 százalékát a döntéseket jobban átlátó nemzeti kormányok kezeljék "nemzeti borítékokban", amelyek elsősorban az ágazat versenyképességét szolgáló célokra fordíthatók. Hozzáláttak ahhoz, hogy a befolyásos lepárlólobbi és a még befolyásosabb déli országok támogatását is elnyerjék.

2007 tavaszán a Bizottság munkaanyagaiban feltűnt, hogy a "nemzeti borítékok" összegének súlyozásánál az ésszerű terület és volumenalapnál nagyobb mértékben kívánják figyelembe venni az úgynevezett "történelmi referenciát", magyarul azzal "büntették" az EU pénzeket a legális céloktól eltérítő tagországokat, hogy a lopott pénzt járadékosították. A lepárlók számára is tartogattak ajándékot: az északi országok számára be kívánták tiltani a kommersz borok cukorral történő javítását, hogy ehelyett ezeket a déli, bornak alkalmatlan italok sűrítményével kelljen "javítaniuk" . A sűrítményeket természetesen a lepárlók készíthetnék. A borjavítási mód amellett, hogy jelentős mértékben megdrágítaná északon az asztali borok termelését, feltehetően negatív hatással lenne azok minőségére is. A Bizottság nem kívánt hasonló módon foglalkozni a délen termett asztali borok savazásának kérdésével, nem hagyva meg azt az illúziót sem, hogy valójában az olcsó kínálatot kívánják korlátozni.

Az európai borászszervezetek, felismerve, hogy szándékaikat az össznépi kiegyezéssel eltérítették, jelezték a Bizottságnak, hogy a reformtól azt várják, legyen verseny semleges és ne torzítsa a piaci versenyt egyes tagországok javára. (Az európai családi borászatokat tömörítő CEVI konszenzussal támogatta ezt a döntést, jóllehet tagságában jelen vannak a portugál, francia, spanyol családi borászatok is.)

A magyar kormány jó álláspontjához nem talált szövetségeseket. Gráf József október 25-én Egerben, a főbiztos asszony látogatása során szép gesztussal munkaebédre hívta a magyar borászok képviselőit. A megbeszélés során a borászok és a minisztérium munkatársai egybecsengően támogatták a korábban kidolgozott és az európai borászok véleményével egyező álláspontjukat. Kifejtették, hogy a diszkriminatív reform számukra jelentős versenyhátrányt, közép távon a magyar szőlő-területek jelentős csökkenését okozná. Gráf József elmondta, hogy a bor mennyire fontos kérdés a magyar tudatban és a gazdaságban. A kedves, nagymamás biztos asszony empátiával hallgatott bennünket, majd közölte, hogy a helyzetünket megérti, de tekintettel a decemberig hátralevő szűkös időre a dossziét nem kívánja újratárgyalni. Azt javasolta, azon gondolkozzunk, milyen célokra költhetjük a kisebb nemzeti borítékot. Érdekes beszélgetés volt, Fischer Boel meg sem próbált meggyőzni bennünket igazáról.

Helyünkre kerültünk. Az egy liter borra vetített, az osztrákokénál például 7 forinttal kisebb terület alapú támogatás hátrányát megkétszerezheti az egy liter borra vetítve 7 forinttal kisebb nemzeti boríték és háromszorosára növeli a cukrozás helyett bevezetendő sűrítményes javítás. A 200 Ft/l-es borok kategóriájában ez több mint 10 százalék versenyhátrány, a 400 Ft/l-esek között is több mint 5. Ebben a két kategóriában termelődik a magyar borok 80 százaléka.

10 esztendőn belül eltűnhet a 86 000 hektárnyi szőlőterület fele, helyén a talajban parlagfű nő majd, a hiperek alsó polcain pedig olcsó dél-európai bor terem. A leépülés érzékenyen érinti az egész borászszakmát, mert a termékpiramis alól kiütik az alapot.

Nem a termelők tudnak kevesebbet, mint déli versenytársaik.

Az ország Brüsszelben megméretett és könnyűnek találtatott. Most nem kellene pár euróért rossz kompromisszumot kötni.

Ha egyszer elfogadjuk a másodosztályú státust, máskor más ügyekben is nagy kedvvel törölgetik majd belénk a cipőjüket.

A szerző a Magyar Független Bortermelők Szövetsége elnöke.