Eljövendő szép napok

Boldog új évet kívánok, de kívánhatnék ennyi erővel saját Mária-jelenést mindenkinek külön-külön, mert hiába kívánom, ha egyszer kizárt. Ez nem lesz egy boldog új év, sőt a legszomorúbb lesz az utóbbiak közül. Mert megvolt mindig a magunk baja az elmúlt években, az igaz. Hogy a rohadt komonisták voltak kormányon. Előtte meg, hogy az a szemét Fidesz. Meg Trianon is úgy maradt minden újévre. De ezeket a bajokat csak bemeséltük magunknak, ezek semmiségek, hobbigondok ahhoz képest, hogy 2009 milyen rossz lesz. Most a baj kívülről jön, és szarik Trianonra meg a nemzeti bábszínházakra. Lesz mit mesélnünk 2009-ről az unokáinknak.

A miniszterelnök optimista: ő legfeljebb százezer új munkanélkülire számít idén, ami csak egyharmados növekmény. Minisztere kétszázötvenezret is elképzelhetőnek tart, az majdnem duplázna. Tehát a szopás tutibiztos, a méretén folyik csak a tanakodás. De nem kicsi, az már innen látszik. Magyarországnak százezer új munkanélküli történelmi pofon lesz.

 

Rekviem egy hadseregért

 

Körülbelül ennyi veszett oda a Don-kanyarban. Hát nem volt egy boldog új év 1943, hiába kívángatták egymásnak a fronton és odahaza. Akkor már rájött Horthy Miklós is, hogy kurvára elkúrta.

A munkanélküliség valamivel kellemesebb állapot a halálnál, de boldog új éve nem lesz tőle az embernek. Viszont az országnak, makrószinten, gépen szállva fölébe, talán még a vérveszteségnél is súlyosabb csapás. Mert a halottat legalább nem kell tovább etetni, a munkanélkülit igen. Mégpedig abból, amit megtermelnek azok, akiknek még van munkájuk. Csakhogy ez a transzfer már most is vészesen túlterhelt. Magasabb adókat még kevesebb munkaadó bírna elviselni, továbbegyenlő még több munkanélküli, matt három lépésben.

Az egyik varázsszó, amitől mégis feltámadunk, a munkahelyteremtés. Ez egy csodálatos kifejezés, pregnáns, benne van fél Magyarország. Az állam nekigyürkőzik, és teremt. Legyen munkahely! – és lesz.

Az államnak nem profilja az autógyártás vagy a kiskereskedelem, ezért igazi munkahelyeket nem tud teremteni. Közmunkát generálni tud, pontosabban kiadja az önkormányzatnak, hogy keressen valami tennivalót a segélyen élőknek a ház körül. Ennek pedagógiai, humánetológiai értéke valószínű, viszont nyilván olyan munkákról van szó, amelyekért senki se fizetne magától, mert eddig is kibírtuk, ha poros a falu főtere. Attól, hogy most nem segélynek hívjuk, hanem fölösleges munkának, még nem termeltünk semmivel se többet, mint azelőtt, és ugyanannyi a kiadás.

A munkahelyteremtésnek van egy másik, körmönfontabb jelentése és módja. Ekkor az állam nem maga talál ki szerinte hasznos elfoglaltságokat a munkanélküliek dresszírozására. Hanem megkeresi őt mondjuk a Mercedes, és így szól: - Figyelj, Ferikém, ez a nálatok kihirdetett adórendszer nyilván vicc, vagy valami komcsi dezinformáció, beszéljünk komolyan. Mennyit engedsz belőle, ha nyitok egy gyárat a Pußtán? – Akkor az állam elgondolkodik, alább adja, mint holmi kupec, végül egymás markába pöknek, és lesz gyár. És abban munkahely. Elképesztő előnye ennek a módszernek, hogy a Mercedes tudja, mit akar csináltatni a munkásaival: olyan terméket, amiért más népek pénzt adnak. Ellentétben a fényesre sepert pölöskei főutcával, amire ingyen is kevesen kíváncsiak.

 

Tarts el, ha tudsz

 

Ha az adóteherből a kormány nem enged, vagy ha az ellenzék puszta jóindulatból és honszerelemből népszavazással támadja meg a gyárat, akkor a Mercedes vagy az Apollo azt csinálja, hogy elmegy máshova. Neki aztán nem szívügye Magyarország, hiszen nem is magyar. A hazai vállalkozó efféle lehetőségei szűkebbek, de ettől még egészen apró kiadók is Kínában nyomtatják a magyar nyelvű gyerekkönyveiket, mert még a magyar piacra sem éri meg itthon. Ahogy nem éri meg a textilipar sem, és nemcsak azért, mert magasak az adók, hanem mert a minimálbér önmagában lehetetlenné teszi egy varroda versenyképességét. A minimálbér sikeresen száműzte a képzetlen, betanított munkásokat felvenni képes szektorokat, az építőipart csak azért nem, mert egyrészt hidat és irodaházat nem lehet Észak-Kínában gyártatni, másrészt meg svarcban megy az egész. Lásd még: mezőgazdaság.

Igaz, a kínai varrónők fillérekért gürcölnek; nálunk az emberi méltóság fejlettebb, ezért nem várható el, hogy bárki kénytelen legyen olyan kevésért dolgozni, mint egy alsóbbrendű sárga. Nem várható el az sem, hogy egy vasutas ne kapjon kétszázötvenezer forintot. Há’ hogy? Nem érdemli meg? De. Kijárta a vasutasképzőt, megérdemli. Nem várható el továbbá, hogy bárki bármennyit maga fizessen az orvosnak, vagy ha mégis, akkor legyen rendes magyar, és tegye illegálisan, zsebbe. Mindaz, ami ahhoz kellene, hogy a magyar ember ugyanolyan kedvvel, optimizmussal és eredményességgel vállalkozzon, mint a Mercedes, az sajnos nem valósítható meg, mert amint a boltját kinyitja, kénytelen örökbe fogadni három vadidegen embert, akiket mostantól ő etet, ápol, iskoláztat. Majd minden alkalmazottal másik hármat.

Növekedéspárti politika alatt aligha érthetünk mást, mint hogy a szekérről, amit Bajnai Gordon szép szavaival kevesen húznak, és túl sokan ülnek rajta, kidobálunk néhány embert, sajnálkozva és érdemeiket elismerve. Nekik például teljesen szar új évük lesz, de esetleg a csökkenő terheknek köszönhető új vállalkozásokban el tudnak helyezkedni. Vagy nem. Ennyit ajánlhat tiszta lelkiismerettel az, aki gazdaságélénkítéssel kampányol. Ha ennél többet ajánl, akkor megnézheti a társadalmi felhatalmazását a győzelme után.

Bizonyára ismeritek, kedves barátaim, a tanmesét a békáról, aki egy fazék tejbe pottyant. Bár fogalma sem volt, hol van és mit csinál, heves kapálózásba kezdett. Addig-addig kapálózott össze-vissza, hogy a tejből vajat köpült, annak a hegyibe felmászott, és kiugrott a fazékból. Nem adta fel. A rossz hír, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy amibe mi pottyantunk, abból tanácstalan kapálózással nem lehet kimászni, mert ebből nem lesz vaj sohasem.

Kommentálni itt lehet. De nem kötelező.